ÁPRILY LAJOS SZÜLETÉSNAPJÁRA
„Ez volt világra-szülő hónapom.
Míg ballagok, esője hűvösen ver.
Flagelláns lettem, hogy így biztatom:
Zuhogtasd sújtó záporod, november?”
(Áprily Lajos: Novemberi esőben)
Áprily Lajos 1889. november 14-én született Brassóban – 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten.
A költő emlékét idézni 2012. október 13-án kisétáltunk az enyedi sétatérre. Sétánkat helytörténeti ismeretekkel valamint Áprily Lajos és fia, Jékely Zoltán verseinek felolvasásával színeztük. Az eseményt id. Lőrincz Zoltán fotói örökítették meg.
Elindulás a Bethlen utcából, Áprily egykori lakóháza elől, amely mögött az Őrhegy vigyáz a városra.
„Nagyenyed egyik ékessége és nevezetessége: az Őrhegy. Réges régen stratégiai szempontból is jelentős volt, itt voltak ugyanis leállítva a városra éjjel-nappal vigyázó őrszemek.
E helyről a város minden pontja belátható s gyönyörű kilátás nyílik a kies Maros-völgyre s az ezt környékező helyekre, Gombás, Apahida, Csombord, Marosszentkirály (Enyedszentkirály), lentebb Újfalu és Tompaháza, még tovább Tövis festői képe tárul elénk a félkörben kanyargó folyó mentén s fenséges panorámát alkot a történelmi nevezetességű város körül…
Az Őrhegynek egykori védelmi jelentősége azonban ma a történelemé. A lakosság nagyrésze nem is sejti, hogy ott hajdan szebb élet volt. Ma az egész déli oldal tüzes borok gazdagon termű vidéke, magántulajdonosok és a Vincellérképző-intézet mintaszerű szőlőtelepével; az aljában csinos villák képeznek körüle szegélyt s egyben folytatást az egykori csöndes s a régi képet hűségesen megőrző Bethlen utcával.”
Magunk elé képzeltük a Bethlen utca 9. számú házat, ahol Ágai László később, 1917-től Áprily Lajos családja lakott. Ide várták haza gyermekei a közeli kollégiumból. Ezt az élményt örökíti meg:
„Ezen az utcán sétáljunk ki a Kápolnára. – folytatja a képzeletbeli sétát Kertész József – Kies fekvésű sétatér. Sok régi enyedi diák emléke fűződik e helyhez.
A Kápolna legemelkedettebb pontján, évtizedes hársfák árnyékában meglepő emlékmű díszeleg, melyet az enyedi kollégium tanári testülete és a város hazafias polgárai, kegyelete emlékéül a Millennium évében állíttatott. Labancverő diákok dicső emlékét őrzi e mű, kik e helyen ádáz tusában vesztek el…”
Az emlékműtől tovább sétálva megpillantottuk Váró Ferenc és Szilády Zoltán kollégiumi professzorok villáit, így érkeztünk el egy sétatér végi kis villához, amelyet az utóbbi időben Áprily-háznak nevezünk. Ide hozta Kolozsvárról 1911-ben Jékely tanár úr fiatal feleségét, Shéfer Idát és szüleit. Itt született első két gyermekük, Zoltán, Jékely Zoltán, a későbbi híres költő 1913. április 24-én és öccse, Endre (1915).
„Az enyedi sétatér végén
esztendős, szőke kislegény:
fejem nagy barna lány ölében,
kezem első kutyám fején.”
(Jékely Zoltán)
„Gyermekkorunkban úgy tudtuk, Enyed a világ közepe. Így hallottuk felnőtteinktől, így adtuk más városból érkező kisdiákoknak tovább. S ez a tudat mérhetetlen büszkeséggel töltött el minden enyedit, osztálykülönbség nélkül vallotta mindenki, rektor, professzor, hentesmester és gyepmester egyaránt. Ettől hordozta délcegebben hangszerét a bőgőhordozó öreg cigány. Enyed a világ közepe: a sarkcsillag is hozzá igazodik talán.” (Jékely Zoltán: Enyed a „világ közepe”)
A sétatéri kis villa, ha nagyon kopottan elárvultan is, de áll a „kökényvirágos Őrhegy” lábánál. Mögötte a hegy tetejéig felnyúló, hatalmas gyümölcsöskert és szőlős. Egyik írásában így tájolja be a fiatal tanár-költő az első családi fészket: „Ahol lakom, az ablakom a szomszéd csillagokra bámul” Valóban, a kis üvegezett teraszról feltekintve, a csillagok szomszédságában érezhette magát a költő, alatta a fiatal sétatéri fák koronái, ha tekintetével körbejárta a környező festői tájat, láthatta a „lapos Maros mentét”, a Holtmarost és a szőlőhegyek aljában elterülő falvakat. Ha északi irányba tekintett, megpillanthatta a Székelykő hatalmas sziklatömbjét, távolabb a Pilist és a Csáklyát. Igazi költőnek való táj ez! A ház előtt elhaladók közül ma már kevesen tudják e kis villa féltve őrzött titkát. Magától érthetődik, hogy Áprily és költő fia számos verse őrzi e hajlék emlékét. A Denevér-foly a vér című vers így indul: „Enyeden van egy kicsi út, / éjjel csavargó s róka járja”, ez az út házuk előtt vezet el „az erdők epres laposára”, a Bükkös laposára, ahova oly szeretettel sétált ki a család. „Maholnap őszi ködben áll a házunk / s körül a fák is mindmegannyian. / S túl őszi tarlón, hómezőkön is túl, / valahol messze jön-jön a fiam.”; „Ott jött világra Zsolt, szegény alant, / unalmas kispolgári szürkeségben. / Anyja fölött a május elsuhant / s az apja is már túl az ötven éven.” – emlékezik a költő az első nagy családi eseményre. A költő-fiú így örökíti meg a szülői házat egyik szép költeményében: „Enyed /város végén, ahol születtem, / most éjféli holdfényben áll a ház; / a hegyre futó, görbe-fájú kertben / a sírdombon négy fenyő citeráz / hideg szél fú, nem jár a Mikulás, / a nyúlfogó havon angyal se lebben; / a gyatra falról hull a kulimász…” .
A gyermekkor színtereitől, a szülőföldtől térben és időben eltávolodó Jékely Zoltán megható, visszavágyó sorai az
Álom a sétatérről című versben az elvesztett szülői házat, a hazát, Erdélyt is siratják.
A sétatér akkor még fiatal juhar-, hárs- és gesztenyefái alatt, a kuruc diákemlékmű mellett vezető úton jár be a költő a kollégiumba, érkezik haza. Senki szebben nem örökítette meg ezt az őszi sétányt, mint ő.
Sétánk folytatásaként végigmentünk a millenniumi Erzsébet sétányon, így érkeztünk vissza a kiinduló pontot, a Bethlen utca 9. számú ház elé, ahol a költő harmadik gyermeke, Márta (1920) született.
Innen temették el id. Jékely Lajost, a költő édesapját 1919-ben. „Apám nyolcvanhat éves ősz fejével /öledbe hullta a méhesből jövet.” (Enyedi csend).
Rendkívül meghatóak Jékely Zoltánnak, jórészt az 1930-as években írt visszavágyó versei, amelyekben fájdalmas-nosztalgiával emlékszik vissza gyermekkorának enyedi színtereire. Egyik legszebb az Elhagyott lakások siratása
Innen telepedett át a család 1926-ban Kolozsvárra, majd onnan Budapestre, de lélekben sohasem hagyta el Enyedet, Kolozsvárt – Erdélyt.
„…sokszor ellenállhatatlan érzés feszít, hogy elinduljak és fussak, fussak innen, meg sem álljak Galonyáig, Galbináig, Erdélyig, ahol annyi csendes hely hívogat végső remeteségbe.” (Áprily levele Reményik Sándornak Budapestről 1936.október 22-én)
„A megtett úttal egyenes arányban / hatalmasodik bennem otthonom: / mennél többet kódorgok a világban, / Enyedről annál többet álmodom.” (Jékely Zoltán: Tengerparti elégia)
Nagyenyed, 2014. november 6.
Összeállította Józsa Miklós
A rendezvényen készült fotók megtekinthetők itt.