“Egyik tribun vezényszavára minden oldalról lövöldözni kezdettek a foglyokra. A lövöldözések mellett lándzsákkal, dorongokkal, vasvillákkal, fejszékkel, nyársakkal kezökben rohanják meg őket, a 800 embert. És kezdetét veszi egy olyan irtózatos mészárlás, milyenhez hasonló aligha történt még a földön… szerencsétlen áldozataikat vadállati kéjjel ölik, vágják darabokra. Kegyelmet nem adnak senkinek. A csecsszopó gyermeket sem kímélik. Még szerencsésnek vala mondható, kit golyó talált, vagy kinek lándzsa fúródott szívébe és meghalt, mert százan meg százan valának olyanok, kik összemarcangolt testtel, összetört tagokkal órák hosszáig vívódtak a halállal. ”
A fenti leírás éppen száztíz éves, és egy ötven esztendővel korábbi eseménysort idéz fel. Szerzője, Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkész tízéves kisgyermekként élte meg az Erdélyben 1848 őszén és 1849 januárjában történteket.
A százhatvan évvel ezelőtti eseményekre zarándoktúrával emlékeznek a Fehér megyei RMDSZ, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és az enyedi Szász Pál Egyesület szervezésében. Ökumenikus istentisztelet a felenyedi református templomban. Ott, ahol a lelkészt, Török Ferencet családostul kiirtották. Húga, Amália próbálta menekíteni a két kisgyermeket, a zűrzavarban elveszítették egymást, egymás kezét fogva talál később rájuk, megfagyva a mínusz 24 fokos hidegben. A történtekről Amália kárpótlásért könyörgő beadványából van tudósításunk – akkor írta, midőn az ifjú császár, Ferenc József a szabadságharc leverése után először jár Magyarországon, úgy is mint “Edward király, angol király, léptet fakó lován”.
Boroskrakkó. Elhagyatott, gyönyörű, Árpád-kori templom. Itt zsúfolódott össze vagy kétszáz magyar, s itt, az Isten háza körül gyilkolták őket halomra a hegyekből lezúduló móc bandák. A közeli réten vannak elföldelve – jelenleg a helyi rendőrség udvara –, s mint szinte mindenütt, jeltelenül. Boroskrakkón már egyetlen magyar sincs. Magyarigenben, Bod Péter szülőfalujában a tiszteletes úr gyülekezetének nyolc tagja van, ebből öt a nagytiszteletű úr családja. Itt 187 magyart öltek meg a katolikus templom közelében, a plébános a sekrestye ablakából nézte végig a mészárlást.
Ezen az elhagyott helyen kivételesen megmaradt az 1888-ban készült, az áldozatok emlékét megörökítő obeliszk, igaz, hogy az errefelé gyakorlatozó román daliák olykor vidám céllövészetet rendeztek az emlékoszlopra, a golyónyomok most is jól láthatók – de legalább a tömegsír melletti emlékmű ma is áll. Akárcsak Sárdon az a hatalmas fa egy magánház udvarán, amelynek tövében negyven legyilkolt magyar alussza örök álmát. Preszákán, az Ompoly gyepűnél, a Zalatnáról Gyulafehérvárra vezető út mellett azonban csak a Pax feliratot hagyták meg az emlékművön. Tovább sétálunk, nézelődünk, emlékezünk itt, Dél-Erdélyben, ahol a történtek következtében gyökeresen és alapvetően megváltoztak az etnikai arányok, gyakorlatilag szinte az egész Maros völgye, az erdélyi Hegyalja, a valamikori Alsó-Fehér és Torda-Aranyos vármegye és környéke egyetlen gigantikus magyar temetővé változott.
Az emléktúrán jó néhány RMDSZ-es aktivista, megyei elnök, sőt európai parlamenti képviselő is. A kolozsvári magyar konzul ugyancsak tiszteleg a helyszínen. Egyetlen rendezvényen, egyetlen helyszínen sem jelent meg senki a többségi nemzet képviseletében. Preszákán, az út mellett, a farkasordító hidegben a magyarigeni lelkész felhívja a figyelmemet: sem itt, sem a többi településen a magyarirtások helyszínein több mint másfél évszázada senki sem lakik. Ma sem épül a közelben egyetlen ház sem.