– Hova mennél el elsőnek az iskola közismert színhelyei közül?
– A cserkészterembe, mert ott vannak azok a társak, akiket igazán barátnak érzek. Majd az osztályba mennék, a második emelet csücskébe, ahol jóban-rosszban négy évig együtt voltunk az osztálytársaimmal.
– Kutatások és tapasztalatok igazolják, hogy kisiskolás korban sok minden eldől egy gyermek fejlődésében. Neked mennyit számított édesapád igényessége és következetes szigorúsága?
– Az volt a jó, hogy apánknak mindig volt ideje leülni mellénk és segíteni a tanulásban. Igaz, néha kissé túl szigorú volt, ez akkor nem esett jól, de ma már tudom, hogy ez milyen fontos volt számomra.
– Nyolcadikos korodban, elbeszélgettünk a diáktudományos tevékenységről, talán valamilyen anyagot is kaptál. Elindított benned ez valamit?
– Igen, később, amikor Dvorácsek tanár úr bekapcsolt ebbe a tevékenységbe, akkor megkérdeztem, hogy ez vajon az a bizonyos tevékenység, amiről beszélgettünk. Aztán bátran belevágtam, és nem bántam meg.
– Mikor jöttél rá, hogy működik egy órán kívüli gazdag közösségi tevékenység az iskolában?
– Már ötödikes koromban részvettem a reneszánsz csoportban. Itt tanultam meg szeretni az újat, a szépet. Kemény munka volt, de egyben kikapcsolódás és jó szórakozás is. Aztán tapasztaltam, hogy a verseny, a felkészülés nem mindig csak munka és szenvedés, hanem nagyszerű utazások, ismerkedés, barátkozások, ami igen jó ebben a korban.
– Sorolj fel kapásból néhány emlékezetes sikert, amit elértél!
– A reneszánsz kiszállások azért voltak jók, mert csapatban voltunk. Bármilyen versenyre, megmérettetésre jelentkeztem, azt csakis belső késztetésre tettem. Általános iskolás koromban a helyesírási vetélkedőn vettem részt, és eljutottam Budapestre a Kárpát-medencei döntő színhelyére. Sikert értem el a TUDEK és a TUDOK diáktudományos pályázatokon, ahol kétszer is továbbjutottam (a Természet Világa folyóirat díját a Magyar Tudományos Akadémián vette át – a szerző megjegyzése.) Háromszoros Mákvirág díjazott vagyok. Történelmi, matematikai és egészségtani témákban dolgoztam. Eljutottam Pannonhalmára, Veszprémbe. Különösen büszke vagyok a Dzsembori cserkész világtalálkozóra Angliában, London mellett, ahol a világ hat országát kivéve mindegyik képviseltette magát. A Pápai Páriz Ferenc pályázatra egy történelemi drámát írtam, Máté apród címmel. Voltam országos kreativitás versenyen és még sok más helyen is.
– Hogyan választottál pályát?
– A gyógyszerészetet választottam, mert megkedveltem a gyógyítást és a kémiai kísérleteket. Ebben nagy szerepe volt Szalontai Enikő tanárnőnek, aki megszerettette velem a kémiát. Nem akartam könnyű egyetemet. Még nem tudom, hogy a gyógyszerészet melyik ágában fogok dolgozni.
– Boldog voltál igazán a középiskola négy osztálya alatt itt, a kollégiumban?
– Az általános iskolában úgy éreztem, hogy kirekesztettek a közösségből, talán különcnek tartottak. A középiskolában már boldogabb voltam, mert elfogadták, hogy én másképpen „pörgök,” mint a többiek. Megtaláltam azokat a barátokat, akik ezt hasonlóan végzik. Van személyes barátom is, aki elfogad engem a közösségi érdeklődésemmel együtt, mert ő is olyan. Szeretnék ballagás után is tovább dolgozni az enyedi cserkészcsapatban, ez az elkötelezettség életre szól. Szerettem az olyan jellegű összefogást, amikor a súlyos beteg Vita Tímeáért gyűjtöttünk, hogy meggyógyulhasson. Azért volt itt jó, mert a hagyományok éltetik ezt az iskolát és létezik a Bethlen-szellem, amely szakmailag és emberileg is megkönnyíti az iskolai életet.
Szabadság,
2009. június 10