Ugyanúgy ébred a harmatos, hűvös hajnalon, és alszik el késő alkonyaton a virágok királynője a rózsa, akárcsak mi emberek, a madarak, vagy a földön élő összes élőlény. Azt monják, hogy színeivel pompázik, illatával beszél. De vajon miről álmodik, mit érez? Vagy éppenséggel mire gondol, kire emlékezik a rózsaszál?Pici korától szorgos kezek ápolgatták, hogy egyenesen nőjön, hogy szél ne döntse le, hogy gyökere erősen kapaszkodjék a földbe, vigyáztak, hogy ne törjék, ne tapossák. Jégveréstől féltették nyár derekán, fagytól óvták télidőben. Lesték az első bimbóit, fodros szirmait, s bizony nem egyszer látott könnyes szemeket, ha valaki beleakadt a tüskéibe. Átéltek vidám és szomorú perceket, jelentettek örömöt, hálát, szeretetet, megbékélést, örök hűséget vagy éppen gyászt, bánatot, szép évzárót, emlékezetes ballagást és sorolhatnánk. És újra kérdezem: kire gondol a rózsaszál?
A kertészre, a kislányra, akinek éppen olyan fodros szoknya kellene, mint a rózsa szirma, a legényre, aki kalapjára vagy gomblikába tűzte, a lányra, akinek ragyogott érte a szeme, a jó édesanyára, aki gyermekétől kapta hálája jeléül, a kiskapura, melyet átfont az ágaival, a menyasszonyra, aki boldogan vitte kezében a templom felé. Kire gondol a rózsaszál? A saját ünnepnapján biztosan mindnyájunkra gondol. Azokra, akik megcsodáljuk őt, de mindenképpen mindazokra, akik ápolták, csokorba kötötték, koszorút fontak belőle, különbnél különb ötletekkel díszítettek vele valóságos költeményeket alkotva, és gondolnak a langyos esőre, a lágy szellőre, és természetesen az áldott napsugárra.
Kun Kriza Ilona
NYUGATIJELEN, 2013. június 30.