1853 májusában, amikor Jókai első ízben látogatott Enyedre, a város még romokban állt. „A képzelet megtagadja a színeket a rajztól, és lelkem fél visszagondolni rá.” – írja enyedi tudósításában. A nagy író „leégett, romos, lakatlan házakat, kormos falakat, gyom felverte udvarokat, az ablakokon kikandikáló, embermagasságra nőtt dudvát” lát… – olvasom Vita Zsigmondnál.
E nyomasztó kép mögött megsejti az író, a jövőbe vetett hit, az újrainduló élet jeleit: „nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az ittlakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.”
A sebek begyógyulásának néhány fontos jele: 1878-ban átadják Alsó-Fehér vármegye első közkórházát (amelynek berendezéséhez Blaha Lujza enyedi fellépésének bevételével járult hozzá); 1884 októberében, Jókai második enyedi látogatásáról írja: „…a város egészen újjáépült, készen állott – már egy éve – az új városháza (dísztermében rendezik tiszteletére a fényes bankettet), s épülőfélben volt a kollégium új, főépülete.” A neoklasszikus keleti szárny 1885–1889-közt fel is épül, a református vártemplom mellett a város szimbolumává vált és ma is az.
1850-től Vajna Antal és Mihályi Károly kollégiumi professzorok áldozatos munkája nyomán fokozatosan megindul az élet a Bethlen Kollégiumban is, 1858-ban Gáspár János igazgatóságával megkezdi munkáját a tanító- és kántorképző; 1862-ben teológiai és jogi karral bővül Bethlen Gábor iskolája; Mikó Imre, a kollégium véndiákja, majd főkurátora nagylelkű adományával megalapozza az elpusztult kollégiumi könyvtár helyett a mai Bethlen Könyvtárat; gazdagszik a híres természetrajzi és történelmi gyűjtemény is.
Ezért írhatja Berde Mária e korszakról: „Itt sarjadhatott ki ismét új és új nemzedéke annak a Bethlen-ifjúságnak, melynek tagjaiból ötnek van ma szobra a szegedi Pantheonban, és akikből ma is tízen ülnek magyar és román egyetemi tanszékeken. Ahogy reformát püspöke sem volt Erdélynek egyetlen kivétellel, ki nem a Bethlen-kollégiumban növekedett…az élet újra elindult, és a XIX. század második felében meghozta a város számára mindazt, amit egy megyeszékhely a béke éveiben elnyerhetett.”
A polgári életforma kibontakozásának jele a számos intézmény, szervezet, társaság létesülése: a Nagyenyedi Daloskör, az Iparos Önképzőkör, a Szabad Líceum, a szegény tanulókat segélyező kör, a Fillér Egylet, a Minerva Egylet, a Római Katolikus Oltáregylet, a Szentlélek Társulat, a Kossuth Lajos Asztaltársaság, a Magyar Kaszinó, a Függetlenségi és a 48-as Kör, az Önkéntes Tűzoltó Egylet, az Erdélyi Kárpát-Egyesület fiokszervezete, a Lövész Egyesület, a Sport Egylet; népszerű újságok kerülnek ki az enyedi nyomdákból, a Közérdek, Alsófehér és az Enyedi Hírlap.
A szellemi felvirágzás mellett a XIX. század utolsó évtizedeiben tovább folytatódik az építkezés, amelynek célja a megyei adminisztráció szükségleteinek kielégítése, az iskolahálózat bővítése, a kisipar, mezőgazdaság, kereskedelem fejlesztése.
Ennek következtében fokozatosan új várossziluett alakul ki. Felépül a Baromvásár (Ecaterina Varga) utcában a Pénzügyigazgatóság hatalmas épülete, az Állami Fiúiskola, a Polgári Leányiskola, a Vincellérképző impozáns épülete, a Szentkirály (Ion Creangă) utcában 1901-ben Alpár Ignác tervei alapján az új, Rákóczi-stílusú Vármegyeháza, a Búza piacon (Cuza Vodă) az Állami Leányiskola, a Kossuth Lajos, később Magyar (Transilvaniei) utcában az impozáns Szeidl hotel és étterem, a Posta és a Kultúrmérnökség épülete, a Pataksoron az új gőzfürdő, a Szénatéren (Malom utca) emeletes óvoda épül; a 70-es évek végén felépült a Magyar Királyi Országos Fegyintézet, mellette a Királyi Járásbíróság épülete kap helyet; Kowrig Tivadar nagykereskedő anyagi áldozata révén tornyot kap a római katolikus templom, az Alsó Porond (Simion Bărnuţiu) utcában görög katolikus templom és új zsinagóga épül. A Felszeg (Mărăşeşti) utcában Winkler Albert női és férfi kolerakórházat létesít. Fellendül a polgári építkezés is, amelynek maradványai még ma is hirdetik az egykori jólétet a Vártéren, a Kossuth utcában, a Szentkirály utcában, a Miriszlói (Bethlen Gábor) utcában és másutt.
Jóllehet a Magyar Állami Vasutak Tövisen és Kocsárdon kialakított két vasúti csomópontja elvágja Enyed iparát a módosabb piacoktól, mégis jelentős ipari létesítmények működnek a Fegyházban, megkezdi termelését a diesel-rendszerű villanytelep, felépül a közvágóhíd, a jéggyár, a vasút számára talpfa telítő telep létesül, híresek a Lingner-féle dobozgyár, a Bálint-féle szőttes-gyár termékei, rendkívüli módon fellendül és virágzik a kézműipar, a malomipar, a szőlőművelés. A város életében jelentős szerepe volt az 1910-ben Enyedre telepedett bajor Fischer Lajos oltványtelepének 3711 katasztrális holdon, mely fogalommá vált a kertészkedők körében. Híres pénzintézetek működnek Enyeden: a Kisegítő Bank, a Gazdasági Bank, az Agrár Takarékpénztár.
Tökéletesedik a város infrastruktúrája. Varró László polgármester és Winkler Albert városi főorvos munkájának nyomán korszerűsítik Enyed fontosabb utcáit, ahol gyalogjárókat képeznek ki, a Kossuth utcában, a város korzóján a kiöregedett gesztenyefák helyett akácsort ültetnek, tovább építik a már korábban létesített sétateret (az Erzsébet sétányt), ahol teniszpálya, cukrászda létesül, itt épülnek fel Váró Ferenc és Szilády Zoltán kollégiumi professzorok villái, a Kápona dombon felállítják a Diákemlékművet.
„És ha Enyed utcaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a városba belovagló átalvetős havasi amazon…a cărbun-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sudárszép bükkösi cselédlány, rövidesen és simán beilleszkedik e különlegesek közé az útkaparó fegyencnép…”– jegyzi fel Berde Mária.
„Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál fiai fejezet…”állapítja meg Enyed monográfusa: A Törvényszék Gyulafehérvárra költöztetésével megkezdődik a fokozatos leépülés. A kollégiumot is nagy veszteség éri: megszűnik a jogi fakultás, majd 1896-ban a teológiát Kolozsvárra helyezik át…
Az igazi nagy fordulat a város életében azonban 1918 után kezdődik. Az első legnagyobb érvágás 1929-ben következik be, amikor a több mint másfél évszázadig, 1756-tól Enyeden működő Alsó-Fehér vármegye székhelyét Gyulafehérvárra helyezik át.
Ennek következtében fokozatosan elszíntelenedik, elnéptelendik a város: „Üres lakóházak, szegényedő forgalom” – írja Berde Mária. Habár a változó időkkel megváltoznak az etnikai arányok, „az álmodó és nagyra törő” kisváros magyar jellegét még sokáig megőrizte…
Régi enyedi képek Lixandru Róbert gyűjteményéből.
