Most a Maros egészen a töltés alá kanyarodik, szemközt mutatja szélesen aranyló szőkeségét, hosszú tutajsor lebeg a hátán, a vezértutajon kis sátor van kifeszítve, tűz ég előtte s ebédet főz rajta egy szál lobogó ingben a tutajosgazda asszonya. A vonat hirtelen hatalmas tölgyerdőbe rohan be, százados faóriások közé, melyek közt mélyen árnyékolt tisztások hűsölnek a Holtmaros temetői csöndjében. Aztán újra kitárul a völgy, most már szélesebben, az erdős dombsor jobbról, a Maros és parti hegyei balról messzire távolodnak s a síkot a vasút és az országút kettős szalagja középen szeli át. A gyümölcsfákkal szegett úton itt-ott nagy ekhós szekerek döcögnek csengős lovakkal. Parasztok tátott szájjal, ostoba szemekkel bámulnak az ezerszer látott vonat után.
Most a jobboldali lankákon gyümölcsöskertek tűnnek elő s szaladnak föl egy szőlőkkel beültetett sárga hegy oldalán, melynek lábánál, dús kertek közül két torony, egy nagy épület széles fedélzete és háztetők tömege bontakozik elő. A vonat kattogva vágódik át a váltón, átszalad egy kis patak vashídján, liheg, remeg, nagyot fúj és megáll: Nagyenyed.
Kicsi állomás, négy sínpárral. Mellette hosszú, magas jegenyesor mered az égnek. Az épület mögött a „Két hattyú”-szálloda bárkája, az „omnibusz” áll s néhány „bérkocsinak” tisztelt alkotmány, melyeknek alapszínét a tavalyi sár adja meg, lónak tartott, sovány, girhes macskák vannak mindenféle kötéllel és szíjmaradványokkal hozzájuk kötözve. Egymásnak vetett háttal indulnak, s csendes döccenésekkel zarándokolnak a város felé.
Kicsi házikókból kicsi uccák formálódnak, egészen falusias, kertes, kutyás uccák, míglen egy óriási, otromba sárga építmény fekszik az útba, apró, szomorú ablaklyukakkal: a „fogda”, ahogy Enyeden az országos fegyházat nevezik. Nemsokára a főútba érünk, melyet „Magyar-uccának” hívnak s közepe maga az országút. Ennek két oldalán kockából rakott „járda” büszkélkedik, jobbfelől hatalmas vadgesztenyesorral. Itt-ott kutak állnak az ucca szélén. A házak majdnem mind földszintesek. A piacon vagyunk. Csak a bennszülöttek talpai képesek, bizonyára nemzedékeken át öröklött alkalmazkodással kibírni a macskafejeket, melyekkel kövezve van. „Megrázóbb” élményt nem ismerek, mint ezen a piacon kocsikázni. Középen régi bástyákkal és falakkal övezve nagy csillagos tornyú templom sötétlik: a reformátusoké. Szemben vele, egy házsorba építve, mintha a kölyke volna, nézeget föl reá a katolikusoké. A várfalhoz egy sereg házikó lapul, boltok, műhelyek, patika, miegymás. Az északi oldalon raktárszerű behemót épület, hol Bethlen-háznak, hol Apafi-kastélynak titulálják. Enyed tele van történelmi emlékekkel, melyek azonban többnyire bizonytalanok. Így az előbbi ház mellett, a várfalon kívül vasrácsos sírkert sötétlik, melyben az enyediek tudomása szerint az 1849. január 8-án elpusztított város halottai pihennek. A kollégium diáksága minden évfordulón ki is világítja a sírkerttel szemben lévő ablaksorait s szépen zengő szónoklatokkal, és dalokkal emlékezik a vértanukról. E kegyeletes szokásnak Nagytiszteletű Szilágyi Farkas, Nagyenyed első papja se mondhatott ellent, pedig neki azon a borzasztó éjszakán a templomban fagytak le gyermeki lábujjai s meg is írta a nagy pusztulás történetét. Egyszer hát őt kérték föl a diákok, hogy az évfordulón emlékbeszédet tartson a szentelt porok fölött, a sírkertben. A Nagytiszteletű Úr szép marosmenti dialektusban tartott szónoki remekének következő részletét őrizte meg a diákmemória: „Tisztelt Csantak! Hazzátok szólak, akik ott kucaragtatak a híd alatt Csambardnál, harcaltatak Piskinél, elsők vótatak, ahal futni… akaram mandani, ahal harcalni kellett, utolsók, ahal harc…akaram mandani, ahal futni kellett s mast itt nyugasztak…” e szóknál a jeles férfiú megállott, pillanatig küzdött történettudósi, szemtanúi és papi lelkiismeretével, s aztán kezeit a távolba terjesztve, messzetekintő szemmel hozzátette: „… vagy ott, a katalikusaknál.” Mert jobb meggyőződése szerint a szomorú éjszaka áldozatait a város déli lejtőjén fekvő katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.
A várral szemben áll a Bethlen Kollégium hatalmas épülete, a kétemeletes régebbi szárny, míg az újabb, a maga idejében páratlanarányú és méltóságú front a keskeny Bethlen uccába nyúlik be, melyben a tanári szállások vannak. Ez az ucca dombra fut föl, melyen hársak és fenyők közt egy másik emlék áll: annak a huszonnyolc diáknak sírja, akik 1704-ben fűzfabotokkal verték ki a városból a labancokat. A sírt apám bontatta föl és írta meg jelentésében, hogy a dombon, mint a neve, a „Kápolna” is mutatja, valószínűleg kisebb templom állott, mely alatt családi sírbolt rejlett. De a hagyomány tisztelete miatt a jelentést nem hozták nyilvánosságra. A Kápolna-domb tulajdonképpen a Kollégium mögött emelkedő s az egész város fölött uralkodó Őrhegy lábujja: magáról a hegytetőről gyönyörű kilátás tárul a városra és a Maros völgyére. A Kollégium hatalmas épületnégyszöge és mellékcsoportjai s a régi vár templomával és óriási őrtornyával messzire kimagaslik a városból, úgy, hogy a házsorok és csoportok mintegy meglapulnak körülöttük. Különben is egy nagy kert a kicsi fészek, melyből fehér szalagokként villognak ki a főbb uccák: keletnek a Magyar ucca, nyugatnak a Várszeg ucca, délnek a Tövis ucca s a Magyar uccával párhuzamosan a Szentkirály ucca. Délnyugat felé, a Farkaspatak erdőjébe a Tót ucca vész bele. A főuccák a piacba torkollnak s távolodó körökben kisebb közök kötik őket össze; olyan az egész, mint egy keresztespók hálója. Csak néhány nagyobbacska épület emelkedik az általános törpeség fölé: megyeház, kórház, iskolák, fegyintézet, egy-két emeletes magánház. A Maros széles völgyét keletről szegélyező hegyek lankáin apró faluk tornyai fehérlenek: Gombás, Apahida, Csombord, majd a síkra leszállva Szentkirály, Lőrincréve, távolabb megint a hegyeken Kemény Zsigmond ifjúkori remete-fészke: Kapud. Nyugaton az Érchegység zárja a látóhatárt, legközelebb a Pilis hatalmas, kopasz, tompa háromszöghöz hasonló csúcsa, lábától a városig látszanak, egymás mögött hullámzó dombláncokon a gyönyörű, sűrű rengetegerdők. Pedig messze van: a kis diák fürge lába hat órát is gyalogol odáig Felenyeden, Kákován, Muzsinán s az Isten tudja még, miféle falucskákon keresztül. Messzebb kéklik és ragyog a Csáklya pompás tömege, olyan mintha óriási, gomolygó viharfelhő lökné fel a fejét a dombok fölé, melyek előrekanyarodva, elzárják a déli határt. Fölöttük csak nagyon tiszta időben, csak mint egy álomkék sejtelem, szökken föl a messziségből a Kecskekő, olyan hegyesen és meredeken, mint egy mitológiai isten dárdahegye. A táblasík völgy duzzad és kacag a termő élet színeiben s a domboldalakon Erdély legjobb borait adó szőlők mosolyognak. Az öreg, bölcsen csendes, de örvényeket rejtő ezüst kígyó, a Maros lustán gyűrűzve, kéjesen kanyarogva fekszik végig a völgy ölén, a hegyek ölelő karjai közt. Halkan, leírhatatlan módon, de állandóan zsong föl ide a csúcsra az élet lélegzetvétele vizek, kövek, növények, állatok és emberek lényéből, az a harmónia, melyben Illés próféta az Isten jelenlétét érezte meg. Annál ünnepélyesebb az a csend, mely itt terjeszkedik a csúcs alatt, a déli hegyoldalon. Ez a nagy álom, a Halál csendje. Századok örömei és szenvedései csitultak el benne boldog-szelíden, ebben a gyönyörű kertben, az enyedi temetőben, ahol úgy érzem, a lelkek váltak fénnyé, illattá és csenddé.
De most menjünk az élők közé. Ezek között a legtekintélyesebbek, sőt az egyedüli tekintélyek a tanárok, a fejedelmi Kollégium tudós professzorai. Még a polgármester, Kovács Gyula is jórészt annak köszönheti nimbuszát, hogy testvére, dr. Kovács Ödönnek, a Bethlen Kollégium rengetegtudományú, hírneves teológiai professzorának. A szerencsétlen Korbuly Kristóf, aki örmény pápista és rőföskereskedő, egyetlen-egyszer merte segédjét a híres professzorhoz küldeni, mikor az még csak kezdett professzorkodni, mint a leideni egyetem legmagasabb kitüntetéssel promoveált, hazakerülvén Hollandiából s kontóra rendezkedvén be ruházatilag Korbuly úr boltjából. A segédnek az lett volna a küldetése, hogy alázattal emlékeztesse a tanár urat a részletfizetésre, de csak addig juthatott el, hogy „Nagytiszteletű Tanár Úr kérem, Korbuly úr alázatosan tisztelteti”, mert itt egy fejedelmi kézlegyintés vágta el a továbbiakat e szók kíséretében: „Mondja meg Korbuly úrnak, hogy ezt meg is követelem”. Ügyvédek, orvosok, járásbírák, megyei tisztviselők csakis mint szerény bolygócskák, keringhettek e felséges Napok kölcsönzött fényében, nem is szólva a kereskedők és iparosok fajtájáról, akiknek egyetlen élethivatása csak a néma csodálat és a pontos kiszolgálás lehetett a tanárok körül.
Rajtuk, tanárokon kívül csak az jöhet számba Enyeden, akinek valami bolondsága, félszegsége, furcsasága van s így a híres tanárok mellett csak híres bolondok, vagy híres csavargók léteznek a városban, teszem föl Bolond Zsuzsi, aki árnyékban óriási csíkos ernyőt hord, esőben pedig födetlen fővel sétál, vagy Illyés, a melligérő sárgafakó szakállú városszolga, aki a dobot pörgetve, elnyújtott, sivár hangon ordítja: Kőz-hir-ré té-te-tik! Az öreg süket, mint a föld, ezért beszélgetés közben is rettentően ordít, ennek köszönheti, hogy kikiáltó lett. Vecsei úr se kutya, mert ő az aradi vértanú gróf Vécsei Károlynak a fia és Garibaldista, egyébként újságkihordó és az uccán folytonosan fennhangon vitatkozik magamagával, a Habsburgok bűnei körül. „Kángyil” meg arról nevezetes, hogy a vihar által kidöntött óriási gesztenyefát egyedül vitte a vállán a Magyar ucca közepétől nem tudom meddig és hova s hogy a veszett kutyát, amely ráugrott, félmarkával megfojtotta. Egyébként se nem Sámson, se nem Toldi, hanem cigány, a város összes savanyú káposztáját ő eszi meg, mikor már kitavaszodván, a háziasszonyok eldobnák, s egy krajcárért akárkinek eljárja a csűrdöngölőt. Nem volna helyes, ha megfeledkezném Bethlen Gáborról, aki nem fejedelem, hanem szintén cigány s abból él, hogy a diákok maradék cipóit összetáncolja magának. Történelmi nevét kétségkívül a Kollégiumtól és a Bethlen-cipótól nyerte, de fő, hogy maga se tudja már, mi volt az igazi neve. Buffa bácsi se utolsó legény. Ő bizony gyepmester és a kollégium körül hasznos, de nem jóillatú munkát végez. Diákneve: „hipi”, és ha csak megjelenik az épületben, a nebulók százai kiáltják ezt feléje. Hanem van isteni igazságszolgáltatás is. Egy kis „fika” éppen az esti csengetés végén lohol az immár sötét váron át a kollégium felé. Akibe pedig futtában beleszalad, nem más, mint Buffa úr. A legényke érzi, hogy veszve van, ijedtében alázatosan, bocsánatkérően és kába reménnyel szepegi: Jó estét, Buffa bácsi! Éppen ez kell az éjszaka rémének! Stentori hangon bömböli: Nappal „hipi”, este „bácsi”? És a szegény fika képén, hátán és fenekén a méltatlanul fölgyülemlett gyepmesteri keserv minden dühe kitombolja magát. Hogy különben Buffa úr milyen szellemes legény, azt a következő eset bizonyítja. Az enyedi kollégiumban, teljesen igazságtalanul, a gimnazisták lenézték a képezdészeket, vagyis a tanítójelölteket. Ennél fogva egyik legénykének, aki valamit hibázott, talán elszalasztott egy kutyát, ezt a lesújtóan szellemes megjegyzést tette: Alábbvaló vagy egy képezdésznél.
Városunk adminisztrációja szintén teljesen jogtalanul, de tényleg kivívta a diákok állandó gúnyolódását. Csupa félszeg megjelenésű, vagy fogyatékos ember gyűlt benne össze. Említettem már, hogy a kikiáltó földsüket volt. Ami a rendőrt illeti, ő nem volt süket, de erősen sántított a féllábára, úgy hogy a járatlan idegent aggodalmak fogták el az itteni közrendészet gyorsasága felől. Volt egy magasabb rangú, derék tisztviselő, aki megdöbbentette az embert. Nem volt süket, sánta éppen nem. De nem az arcával jött az ember felé, hanem a balvállával, mintha minden lépésre láthatatlan ellenségeket taszítana fel. Ferde volt a tengelye s mivel akkora is volt, mint valami torony, a járása félelmes hatást keltett. Állítólag olyan előkelő állású tisztviselőnk is volt, akinek a feje hiányzott.
A Magyar ucca közepe táján, a piac felől nézve a balsoron négyablakos, magas földszintes ház áll: Makkai Domokos rektorprofesszor úr lakása. Tanári szállás, a legszebb valamennyi közt, csak nemrég költözött bele a professzor úr a Bethlen uccából, mert nagy családjának szűk volt az ottani Macedonia. Balról a tőszomszéd háromablakú ház a második református pap parochiája: a tudós és harcias dr. Bartók György tiszteletes úr lakik benne, míg az első pap, Szilágyi Farkas nagytiszteletű Úr a várban székel, a templom mellett.
Makkai professzor úr és Bartók lelkész úr elválhatatlan jó barátok. Esténként, a kaszinóból jövet addig kísérgetik egymást egyik szomszéd kaputól a másikig, míg a vacsora kihűl s a feleségeik elunják a folytonos ablakbafutást, hogy hívogassák őket. A két úr tudományban, egyházpolitikában, életfilozófiában testvér s mindketten kissé lenézik Szilágyi Farkas nagytiszteletű urat. Bartók, mint modern kritikai teológus, Makkai mint történettudós. Ami Szilágyi nagytiszteletű urat illeti, modern teológia ide vagy oda, ő magasan felette érzi magát Bartóknak, mivel ő az első pap, az meg csak amolyan második, mondhatni kispap. És jaj annak, aki ezt kétségbe vonná, vagy ebben a minőségében megsértené őt. Lám, egy Bethlen gróf, talán akaratlanul is, megtette ezt, de fogadom, hogy többet nem próbálja. A gróf úr ugyanis beszélgetés közben többször így szólította meg a nagy papot:
– Szilágyi úr!
A nagytiszteletű úr arca elsötétedett, de kétszer-háromszor valahogy csak lenyelte ezt a hallatlan sértést. Végre azonban kijött a sodrából:
– Gróf úr, úgy látszik, még mindig nem ismeri Enyedet.
– Hogy-hogy? – képed el a gróf, hiszen van húsz esztendeje, hogy úgyszólva itt lakom!
– Mert ha ismerné, folytatta a pap, akkor tudná, hogy vannak Enyeden Szilágyi urak, például Szilágyi úr, a csizmadia, Szilágyi úr, a szűcs, én pedig Nagytiszteletű Szilágyi Farkas, Nagyenyed első nagy papja vagyak.
– Tudom, hogyne tudnám, Szilágyi úr, – ismétli még mindig gyanútlanul a gróf. De ezzel betelt a mérték. Nagytiszteletű Szilágyi Farkas, Nagyenyed első nagy papja felugrott s e szavakkal hagyta faképnél őméltóságát:
– Gróf! Én is mondhatnám magának, hogy Bethlen úr, csakhogy én nem vagyok paraszt! Azonban nemcsak a nagy uraknak, hanem a legkisebbeknek is kötelességük tisztelni a papi tekintélyt. Gyuri, a Nagytiszteletű Úr kocsisa, nem gondozta jól a lovakat. Mivel a nagy pap, elfagyott lábujjaival nehezen tudott járni, tekintélyének biztos tudatában kiált rá a verandáról Gyurira:
– Gyuri, jere ide, hogy üsselek pofon!
– Dehogy megyek istálom, nem ettem meszet! – vigyorog a szemtelen Gyuri. A nagytiszteletű úr erre az arcátlanságra szinte lefordul a székről, nem talál szavakat s csak nagy későre tudja kifüstölögni a feleségének:
– Majd megtanítom én, hogy hagy kell tisztelni Nagyenyed első nagy papját… a pimaszt!
Szóval Bartók tudóskodhatott, árthatott, vitázhatott, amennyit akart, azért mégis csak Szilágyi Farkas volt az első pap. Nehezebben ment a dolog Makkai tanár úrral és általában a tanár urakkal, akik, a kor divatja szerint is, az egész papi mesterséget kissé lóhátról kezelték. De a főbaj az volt, hogy Szilágyi nagytiszteletű úr a történettudományban is nagyobbnak tartotta magát Makkai tanár úrnál. Ezt az öntudatát arra alapította, hogy ő szemtanúja volt a történeti időknek s Nagyenyed pusztulását szemtanúk vallomásaiból írta meg, míg Makkai tanár úr csak a mások könyveiből merítette tudományát. Ez a szemtanúkra való hivatkozás lett a történettudósi nimbuszának veszte. Makkai tanár úr ugyanis meglepetve olvasta a nagytiszteletű úr könyvének egyik ki-bekezdésében a következőket:
„Egy szemtanú beszéli, hogy amint kidugta fejét az ablakon, azonnal levágták.”
Természetesen ez a passzus lett Makkai tanár úr jóvoltából a könyv leghíresebb része, s hiába bizonyította Szilágyi Farkas fűnek-fának, hogy ez a fatális megállapítás csak nyomdatechnikai hiba következménye, amennyiben a jelzett sorokat nem kellett volna ki-bekezdésbe tenni, hanem az előző mondat folytatásaként azzal egy sorban nyomtatni, mikoris a passzus így hangzanék: „Megölték Nagy Mihályt is. Egy szemtanú beszéli, stb.” Mivel a szegény Nagy Mihályt és a szemtanút a nyomdász egy ki-bekezdéssel elszakította egymástól, Makkai tanár úr és társai hallani se akartak többé Nagy Mihályról s kizárólag csak a szemtanúval törődtek, végtelen sok keserűségére és bosszankodására a nagytiszteletű történettudósnak. Más sebet is ejtettek rajta ezek a gonosz tanárok. A nagytiszteletű úr protegált valakit a Kollégium kiterjedt birtokaira, valamiféle gazdasági hivatalnoknak. Az elöljáróság világi és papi tagjaival valamennyire tisztába is jött, csak a tanártagokkal kellett volna megegyeznie, mivel szavazataikkal már a tanári karban elvághatták az ügyet. No, nem volt semmi baj, az összes tanárok készséggel beígérték voksaikat, úgy hogy a nagytiszteletű úr biztosra vehette a győzelmet s a választás estéjére előre meg is hívta a tanárokat mind vacsorára. El is jöttek valamennyien. Egyenként, bizalmasan tudatták, hogy ők az illetőre szavaztak. Nagy várakozással néztek az utolsó tanár megérkezése elé, aki az eredmény kihirdetéséig a kollégiumban maradt. A nagytiszteletű úr hajlandó volt mindent megbocsátani a derék tanároknak s vidáman ölelgette őket, még javában, akkor is, mikor megérkezett a hírnök, szomorúan rezgő hangon tudatván, hogy a protegált egyén egyetlen szavazatot sem kapott. Nem tudom, a vacsorával mi lett, csak a nagytiszteletű úr sententiája maradt fenn az utókorra.
– Mindig tudtam, hogy a tanárok tisztességes, becsületes emberek, csak a tanári-kar pimasz.
Ez az eset annyira megviselte a nagypapot, hogy napokig szótalan, mérges és szórakozott volt utána, valósággal nem tudta, hogy mit csinál.
Harmadnap reggel Kovács László segédpap arra megy be a parochiára, hogy a nagytiszteletű asszony szemei ki vannak sírva, a papkisasszony nem fogadja a köszönését, a nagypap pedig dúl-fúl. Az egész ház fel van fordulva. Egy félóra múlva meri csak tisztelettel meg.
– Valami újabb baj történt, Nagytiszteletű Úr?
– Hogyne történt volna, gyilkas teremtette – fakad ki a nagy pap, – Talvajak vannak a házban. Ellopták a félstrimflimet!
– Vajjon jól megkeresték? Hová tette az este a Nagytiszteletű Úr? – buzgólkodott Kovács Laci.
– Ne bosszantsan, káplán úr! Ellapták, ez az igazság… – Hallgassan ide! Az este, mikar vetkeződtem, folytan azokra a pimasz tanárakra gandaltam, de azért mindent rendbetettem. Reggel is csak a tanárakkal ébredek, eszen a méreg, hagy milyen cudarul bécsaptak, de közbe csak húzom a strimflimet rendesen, ahagy szoktam. Mikar a másikat akarom húzni, hát gyilkas teremtette, nincs sehol. Se a széken, se a cipőbe, se az ágyba, se az ágy alatt, csak a harisnyakötője van a kezemben, azt se tudom, honnan került oda… Felforgattam az egész házat, a cselédeket kivallattam, Giza sírt, Gizi méltatlankodott, én kiabáltam, de a félstrimfli sehol! Biztas vagyak benne, hogy valamelyik tanár lapta el…
… Másnap reggel Kovács Laci arra érkezik, hogy a papkisasszony mosolyogva köszönti, Giza néni derülten csatarázik a konyhán, a nagytiszteletű Úr pedig már messziről kiáltja:
– Gyilkas teremtette, hát nem megmandtam, hogy a tanárak a hibásak?
– Hogy-hogy? Tán megkerült a tolvaj?
– A tolvaj, az nem, de a strimfli igen. Amíg a tanárak pimaszságán elmélkedtem, elmerülve ebbe a feneketlen mocsárba, mindkét strimflit a jobb lábamra húztam fel. Este vettem észre a vetkezésnél.
A szerencsés fejlet után a Nagytiszteletű Úr elég vidám hangulatban kocsikázott a polgári leányiskolába, hogy ott vallásórát tartson. Használt a kedélyének az is, hogy a naptárban megállapította: a jövő kedden Húshagyókedd van, tehát vakáció s így akkor a vallásóra is elmarad. Óra végén, mikor ezt a leánykáknak tudomására akarta hozni, szerencsétlenségére megint eszébe jutottak a tanárok s emiatt emigyen szólt merengve:
– Mivelhogy kedden Áldozócsütertek lesz, hát nem tartak órát.
Az enyedi tanárok, az apám is, nagy negyvennyolcas politikusok és Habsburg-ellenesek voltak. Ez is kiapadhatatlan forrásává vált Szilágyi Farkas gyötrelmeinek, aki negyvennyolcas „szemtanú” létére örök kormánypárti volt. Kételkedtek a hazafiasságának őszinteségében, mert akkor hazafinak csak a negyvennyolcasok tartották magukat. Ez a kételkedés lett az oka Szilágyi nagytiszteletű úr egy szomorú kudarcának.
Jött a nagy jubileumi év, 1896. Az ezeréves ország örömmámorban úszott, országos kiállítást rendezett, szobrokat állított és szavalt az örök dicsőségről. Enyeden a jubileumi istentiszteletet természetesen Szilágyi nagytiszteletű úr tartotta. Jó előre elkészült szónoki remekével, melynek így kellett volna kezdődnie: „Miképpen Mózes bevezette a zsidókat Kanaánba, azonságosképpen vezette be Árpád a magyarokat Magyarországba.
Hazafias istentisztelet lévén, az ifjúsággal együtt kivételesen az egész tanári kar megjelent a templomban. A nagytiszteletű Úr azonban csak addig jutott el zavartalanul a szónoklatban, hogy „Miképpen Mózes…”, mert e szavaknál véletlenül találkozott tekintete a tanárok gúnyos pillantásaival, melyek azt nyilazták feléje: Te akarsz hazafias beszédet tartani? A nagytiszteletű úr oly világosan olvasott a tanárok szemében, hogy abban a pillanatban belezavarodott a beszédbe s felséges párhuzama Mózes és Árpád között így ütött ki: Miképpen Mózes bevezette a magyarokat Knanaánba, azonságosképpen Árpád a zsidókat Magyarországba.
… De Makkai professzor úr éppen ebben a percben mégiscsak rászánta magát, hogy elváljon Bartók lelkész úrtól s belépett a lakása kapuján.
Enyeden nincs csatornázás. A boltozott kapualjból árokban fut kifelé a víz: kékítős víz, meg szürke, habos szappanlé. A papír hajócskák vidáman libegnek rajta a nagyvilágba, kár, hogy hamar megfeneklenek az ucca árkának vadgesztenye-zátonyain.
A kapualjból jobbra két lépcsőn a „forczimerbe” lép a tanár úr. Ez sötét hely, a „cigány” itt lappang este, hogy a zsákjába dugjon, ha túlságosan rossz volnék, pedig sokszor az vagyok. További lépcsők következnek az előtérig, melyből a dolgozó és a „nappali” szoba nyílnak az ucca felé, míg be, az udvarnak a nagy ebédlő, egy kis éléskamrával, aztán legbelül a hálószoba. Az ebédlő előtt széles, nyílt tornác fut végig, a konyha és a nagy kamara felé. Van még udvari szoba is, meg pince, amelyben igen gonosz, vérszomjas kísértetek laknak.
A nagy ebédlő ovális asztala körül most is, mint mindig, sokan ülnek. A szülők meg kilenc gyermek szép társaság, de néhány rokon-diákocska is, itt két nagy leány gavallérja is, meg néhány betoppant vendég. Átlag vagy húsz a rendes létszám.
Vacsora alatt nem szabad beszélni, gyermekeknek azután se az asztalnál, de mikor csak a gyümölcs, meg a bor maradnak az abroszon, a felnőttek beszélgetnek, főleg kérdeznek és a tanár úr felel, hosszasan, élénken, fűszeresen anekdotázva.
Ma este, szokása ellenére, még akkor is eszik, mikor már mindenki végzett az étellel s a terítéket is elszedték. Kövér füstölt sült-oldalast eszik kocsiskáposztával.
Egyszerre csak betoppan Bocz doktor úr. Különben is mord ember, én erősen félek tőle. Rávillan a szeme édesapámra, aki, jól látom, visszaereszti a villáját a tányérjára, szép kövér oldalas falattal.
– Hát te mit eszel, Domokos? – hördül fel Bocz doktor úr.
– Látod. Oldalast, kocsiskáposztával.
– Hát nem megmondtam, hogy tejes puliszkát vacsorálj?
– Azt már megettem – hangzik a válasz.
… De én már nagyon álmos vagyok, s anyám öléből átvesz a „vénasszony”, hogy a hálószobába vigyen. Kis rácsos ágyban alszom. Nem szeretek elaludni. Rendesen csak a „cigánnyal” való fenyegetésre húzom fejemre a takarót. De ma nem bírok ébren lenni. Mire az ágyba tesznek, már alszom is.
…Reggel van. A hálószoba üres. Mindenki kiment már. Egyedül vagyok. A nappali szoba üvegajtóján át fantasztikus árnyak vetődnek a mennyezetre, egymást kergetik, gyorsan, gyorsabban, rohanva. Az uccán elmenő emberek és kocsik árnyai, vagy talán tovasuhanó álomrémeim, akikkel mindig annyit viaskodom az éjszaka országában?
…A hátulsó nagy udvaron megyek a kertben Máriával, aki a „dadám”. Gyönyörű rejtelmes kert, egész világ. Fölfut az Őrhegy lábáig. Édesanyám ezerszínű virágtáblái és rózsái közt aranyhátú bogarak és tündéri lepkék várnak. Kár, hogy méhek is. A kert közepén sűrű fenyőcsoport, az út a szélén visz el a veteményes és gyümölcsös részbe. Lábujjhegyen settenkedünk át Máriával a fenyves mellett: ott benn ül édesapám Kovács Ödön bácsival és beszélgetnek. De most már túl vagyunk a fenyvesen és hajrá, Mária, kiáltsunk egy nagyot az égbe, mert ez itt a paradicsomkert: édes körték, almák, barackok édene…
– No, ezeket még a zsebembe rakom, hogy később is legyen, s most fussunk föl a kert tetejébe, a „filegorjához”. Ez a világ legszebb helye. Mesebeli kastély, cifra, faragott tetővel, sokszínű üvegablakokkal, melyeken keresztül, ha akarod, lángbaborul az egész világ, égnek a fák, a hegyek, a felhők és az emberek; de ha ez nem tetszik, láthatsz zöld eget, kék fákat, sárga vizeket, rózsaszínű embereket. Mert varázsló szellem lakik itt fenn, csakhogy nem lehet látni, mert a sok szín közt elrejtőzik. Már a „prikulics”, aki a filegorja pincéjében lakik, becstelen gonosz dög és éjjelente látni is lehet. Minya, a darabont látta, amint kibújt az ablak rácsa közt. Olyan, mint egy fekete kutya, a szeme helyén két nagy parázs. Irtózatosan félek tőle s csak azt nem értem, hogy a bátyáim hogy mernek szeges karókkal benyúlni a pince rácsán s kihúzogatni a télire eltett almákat? Hátha a prikulics megfogná a karó végit s berántaná őket? De ők csak kacagnak ezen. Ők Budapesten is jártak s megnézték a nagy kiállítást. Éppen azon fúrnak-faragnak, hogy amit láttak, azt most kicsibe megcsinálják s kiállítsák itt a filegorjában. Már készen van néhány kis szekér és az ökrök is, papírból kivágva.
Mikor minden el lesz rendezve, a filegorját ki fogják világítani, és vendégeket hívnak a kiállításra. Az ünnepély után pedig minden az enyém lesz…
A nap ragyogva süt a filegorja ablakaira. Látom a lángoló vörös eget, a tündéri kék mezőket, a varázslószellem csodaszíneiben ragyogó világot s lelkemen, mint a harang, csendül át az ígéret szava: „Minden a tiéd lesz”.
A három enyedi témájú szép írás lemásolását 2004. augusztus 15-én fejeztem be. A szöveget a korbeli helyesírás szerint másoltam le
(Józsa Miklós)