Jékely Zoltánra emlékeztek Nagyenyeden

Az ünnepi rendezvény Franz Schubert Ave Maria című alkotásának meghallgatásával indult, amelyet Fodor László nyugalmazott zenetanár vezetett be.Toldi Éva, aki már több ízben járt városunkban és vidékén, előadását két pillérre építette: Jékely Zoltán Erdély-, ezen belül Enyed-imádatára, illetve szakrális költészete jellegzetességeinek bemutatására.

Jékely Zoltán, Áprily Lajos nagyobbik fia Nagyenyeden született 1913. április 24-én, és tizenhárom évig ennek a Maros-parti városnak a szelleme határozta meg a serdülő gyermek lelkivilágát. A Bükkös laposa közelében, egy sétatér végi kis villában látta meg a napvilágot („Enyed város végén, ahol születtem, / most éjféli holdfényben áll a ház; / a hegyre-futó, görbe fájú kertben, / a sírdombon négy fenyő citeráz;…”).Miután a család a Bethlen utca 9. szám alatti tanári lakásba költözött, a kollégiumi csengők ébresztették, jelezték számára az idő múlását. Lelke mélyén, tudat alatt talán itt kezdődhetett harca az „idő-sárkánnyal”. Itt alkotta első rímét („denevér – foly a vér”), itt ismerkedik meg a festői erdélyi tájjal, de itt hallja az I. világháború borzalmainak hírét is. Ide várta haza a közeli Kollégiumban tanító édesapát (Apa-váró), barátaival itt rúgta a labdát, itt eregette a papírhajót az útszéli sáncban lefolyó hólében (Áprily: „Sáncban a hóvíz / könnyű hajót visz / füstöl a fényben a barna tető.”). Tanulmányait a Bethlen Gábor alapította intézetben kezdi, amelynek számára ugyancsak egy életre szóló, meghatározó jellege volt.

Ezzel magyarázható, hogy Enyed az a röppálya, amely sok tekintetben befolyásolta Jékely költészetének témavilágát és alaphangulatát. Ennek bizonyítékai nosztalgikus hangvételű enyedi versei (Eltűnik egy világ, Galambok, Nagyvakáció az enyedi kollégiumban, Enyeden ősz van, Téli mese, Elhagyott lakások siratása, Nagyenyed, 1850, Álom a Sétatérről, A Maroshoz, Rigótemetés, Hajdani szép galambjaimhoz, Eljöttek érte, Apa-váró– Nagyenyed, 1920, A megszolgált örökkévalóság – Álmodozás egy könyvtárról stb.).

A megemlékezést a csodálatos erdélyi tájakat ábrázoló (köztük Holányi Julianna festményeit), a költő szülővárosának jellegzetes színtereit, családját bemutató vetített képek tették érzékletesebbé, színesebbé, ezzel párhuzamosan versek, versrészletek hangzottak el az előadó felolvasásában és elektronikus hanghordozóról. Így követte, mutatta be az előadás Jékely Zoltán életét és költői életművét, költészetének ihlető forrásait, témavilágát, művészi jellegzetességeit Enyedtől Kolozsváron át Budapestig, ahol 1982. március 19-én halt meg.

Az erős érzelmi telítettségű ismertetés második részében Jékely szakrális költészetéről hallhattunk sok versidézettel illusztrált, úttörő jellegű, különösen szép és megható értekezést.

A nagy szakértelemmel és hozzáértéssel készült munka záró akkordja, érzelmi csúcspontja A marosszentimrei templomban című, 1936-ban írt híres Jékely-vers meghallgatása volt. A megrázó erejű költemény befejező sorait azonban kegyetlenül átírta napjainkra az idő-sárkány:

„Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul.” … Ma már a „pár megmaradt” kálvinista magyar nélkül, üresen áll a Maros-közeli dombon Hunyadi János temploma.

Az ünnepi rendezvényen Csávossy György költő Jékely Zoltánnak, az egykori barátnak az emlékére írt verseit olvasta fel, majdGyőrfi Dénes, a Bethlen könyvtár könyvtárosa a költővel kapcsolatos dokumentumokat (köztük a halálát tudósító gyászjelentést) mutatott be.

Befejezésül, a költő emléke előtti főhajtásként hadd idézzük Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezését Jékely Zoltánra és a „Jékely-jelenség”-re: „…ő a költői költő, a költő archetípusa. És ha egyetlen sort sem írt volna, akkor is maga volna a líra, alkatának hullámló, romantikus köpenyében járva Óbudát és Kolozsvárt, fenyőerdők mélyén és a párizsi utcán, életöröm és melankólia láthatatlan, örökös csokrával a kezében.”

Hálásan köszönjük Toldi Évának, hogy visszahozta közénk a tőlünk ugyan térben rég elszakadt, de lélekben mindig Enyeden élő Jékely Zoltánt, akit, akárcsak az előadót, mindig visszavárja „a boldog közösség”.

Józsa Miklós