Tisztelt emlékező gyülekezet!
Emlék, emlékezés, megemlékezés…
Amikor elvállaltam a felkérést, hogy ebben az esztendőben én tartsam az emlékbeszédet az 1849. január 8-án történt vérengzés áldozatainak emlékére, kissé játszadozni kezdtem ezen szavak jelentésével. Az emlék egy tárgy vagy esemény, amelyet megőrzünk, felidézünk, általában ragaszkodunk hozzá. Emlékezni, főleg egy bizonyos életkor eltelte után, egyre gyakrabban és szívesen szoktunk. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy a szép, a kellemes dolgokra emlékezzünk, és a kellemetleneket kitöröljük emlékezetünkből. Ez lehet akár önvédelem is. Megemlékezni mindenképpen valami rendkívüli dologról, személyről szoktunk. Ilyenek elhunyt szeretteink, történelmünk nagyjai, dicső vagy éppen tragikus eseményei.
A mai megemlékezés, mint tudjuk, egy véres, tragikus esemény városunk történetében. Feltehetjük a kérdést: miért kell boncolgatni a fájdalmas emlékeket, miért emlékezünk minden évben? Talán azért, mert a múltunkhoz, a gyökereinkhez tartozik, és gyökerek nélkül nem lehet megmaradni. „Vedd el egy nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz.” – idéződik fel bennem a napoleoni gondolat. De megemlékezünk azért is, hogy esetleg tanuljunk a múlt eseményeiből, és próbáljunk úgy élni, hogy hasonló események ne ismétlődhessenek meg. Nem akarunk csak a múltban élni, a jövőbe tekintünk, a saját és gyermekeink jövőjét alakítjuk. Emlékezésünk nem akar senkit bántani, nem irányul senki ellen. Mert – Száraz György: Ítéletidő c. drámájából idézve – „tulajdon népének árulója az, aki gyűlöletet szít a másik nép ellen.”
Óhatatlanul felvetődik bennem a gondolat: milyen Enyedet szeretnék, milyen városban képzelem el a magam, gyermekeim, unokáim életét? És miért ne, a tanítványaim életét? Egy szerethető, békés várost, ahol érdemes megmaradni, családot alapítani, gyermeket nevelni, abban a szellemben, hagyományban, kultúrában, amelyet örökbe kaptunk, és amelyre méltán büszkék lehetünk. Olyan városban szeretnék élni, ahol nem ismétlődhet meg az egész emberiség számára páratlan szellemi értékek pusztítása, csak azért, mert a tulajdonosai más nyelven, más templomban dicsérik az Istent. Ezért természetesen dolgozni kell. Elsősorban nekünk, pedagógusoknak: megtanulni elfogadni és elfogadtatni a másságot. József Attila örökérvényű szavait idézem:
„Én dolgozni akarok. Elegendő harc, / hogy a múltat be kell vallani. / A Dunának, mely múlt, jelen, jövendő / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, melyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés. / S rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
Ezzel a lelkülettel vonuljunk hát az áldozatok emlékművéhez, hogy lerójuk kegyeletünket, elhelyezzük az emlékezés koszorúit, és tisztelettel adózzunk az ártatlan áldozatok emléke előtt.
Nagyenyed, 2015. január 11.
Turzai Melánia