Nemrég érdekes adalék birtokába jutottam. Egyik nagyenyedi ismerősöm mesélte azokat az akadályokat, amelyeket egykori kolozsvári telkük visszaigénylése során tapasztalt. Eltűnt a telekkönyv, nem tudta igazolni a tulajdonjogot. Néhai édesapjától, Millea Silviu-tól aki a telek tulajdonosa volt, semmi igazoló okirat nem maradt fenn, habár precíz teológus és jogászember volt. Közben 1958-59 táján, a magas adók miatt, kénytelenek voltak az államnak adományozni ezen ingatlanukat.
Dr. Millea Zeno ny. sebész szakorvos elmondásából kiderült, hogy az édesapja nem mástól vásárolta a szóban forgó telket, mint Makkai Sándor református püspöktől, neves erdélyi írótól. Meglepetésem itt nem ért véget, mert azzal folytatta, hogy Makkai püspök, pedig Áprily Lajostól szerezte meg.
Tizenhét évig tartó Bethlen-kollégiumi tanárkodása után Áprily Lajos családjával az „enyedi csend”-ből 1926-ban Kolozsvárra, a szintén történelmi mélységű csendjéről nevezetes Farkas utcába költözött. Az átköltözésnek a megélhetéshez és az irodalomhoz kötődő okai voltak. Érdekes párhuzamba állítani az enyedi Bethlen utcát (ma is ezt a nevet viseli!) a kolozsvári Farkas utcával. Mindkettőben egy-egy nagynevű református kollégiumunk működött, vagy működik. Szokás szerint, a tanári házakat a kollégiumok közelébe – ugyanabba az utcába – építették. Ezekben laktak a híres tanárok.
Érdekes, hogy Áprily mindkét városban a Bethlen kollégiumhoz, majd pedig a Református Kollégiumhoz tartozó tanári házakban lakott. (Egy időben Enyeden a Sétatér végén volt a háza). Nagyenyedi lakása a kollégium szomszédságában levő ház volt (Bethlen u. 9), míg a kolozsvári éppen a kollégium bejáratával szemben levő négy típusház közül a keleti lehetett.
Farkas utcai életükből Tamási Áron elbűvölő képet fest a Vadrózsa ága c. utolsó könyvében, ahol Áprily fiával, a még gyermek Jékely Zoltánnal (Zsoli) való találkozását írja le, amint a templom felőli első ház sarkán áll és a csatorna alá állított esővíz-hordóból saját, korábban oda beeregetett halait fogja ki, majd visszadobja, miközben a kapu boltíve alól megjelenik Áprily.
Ugyan nem a Bethlen utcában, hanem a Sétatér végén ma is létező házban született, Nagyenyed és a Bethlen utca szelleme is egész életére meghatározta Jékely Zoltán lelkivilágát, hiszen több évtizedes távollét után, öregkorában írta meg Apa-váró c. gyönyörű versét, amely az örök apa-fiú kapcsolat egyik legszebb művészi kifejezése. Dóczyné Berde Amál festőművésznő szerkesztésében Bethlen utcai Híradó címmel, még gyermekújsága is volt e fertálynak.
A természetjárás már Enyeden jó feszültségoldónak bizonyult Áprily számára, hiszen végigjárta a környező szép kirándulóhelyeket: az Őrhegyet, a Kőközt, a Székelykőt, a Pilist, a Csáklyakőt, Intregáldot és a remetei sziklaszorost. Kolozsvárott, a környező havasok fölkeresése mellett a hétvégi és nyári pihenések helyszíne a hójai kertjük lett. Magát a 3 holdnyi kertet a költő felesége, Schéfer Iduska kapta örökségül. A telek a Szamostól felnyúlt a Hójáig, a Kányafőig. Erre építtetett Áprily kétszobás faházat üvegverandával. Dr. Millea Zeno elmondása szerint a házban egyetlen szeg sem volt, csupán faillesztésekkel állították össze.
Érdekesség és újdonság számba megy, hogy a ház bejárati ajtaja mellett a következő vers volt színes, stilizált betűkkel bevésve, melyet Dr. Millea Zeno – édesapjára hivatkozva – Áprilynak tulajdonít:
A cinke egyik kedves madara Áprilynak, hiszen verseiben mintegy 23 helyen fordul elő.
Abban a faházban ténylegesen jártak poéták és „lélekemberek”, és volt „vidámító gyereksereg” is. Áprily írótársai, közöttük Dsida Jenő, Reményik Sándor, Makkai Sándor, Kuncz Aladár, Kós Károly is gyakori vendégei voltak e laknak.
Szabó János, a korán elhunyt Szabó Árpád, Bethlen kollégiumi tanár fiának elmondása szerint, édesapja frontra vonulása előtt megkérte Áprilyt, hogy legyen mentora fiának, abban az esetben ha ő meghalna. Miután ez sajnos 1915-ben be is következett, a Bethlen kollégium által rendezett megemlékezésen maga Áprily mondott beszédet tanártársa emlékére. A Nevek c. versének Árpád strófája éppen erről a szomorú esetről szól. A ma is Enyeden élő Jancsi bácsi sokat játszott együtt Enyeden Áprily gyerekeivel: Zsolival, Endrével és Mártával. Visszaemlékezése szerint, amikor Áprilyék Kolozsvárra történt átköltözése után többször feljött ide, sokat voltak együtt a Szamos parton, de magára a házra már nem emlékszik vissza.
1929-ben aztán Áprily úgy döntött, hogy Magyarországra települ át, s így a hójai kertes ház Makkai Sándor püspökhöz került. Talán a távozás szomorú hangulatát idézi az Otthagyod a házadat c. verse:
Az Elhagyott lakások siratása c. versében fia, Jékely Zoltán is felidézi enyedi és kolozsvári otthonokat, nosztalgiával emlékezik vissza élete e helyszíneire:
Megállapítja, hogy:
Innen is látszik milyen fontos volt apa és fia számára a hely szelleme, a genius loci. 1937-ig ebbe a házba járt vissza Budapestről az Áprily család.
Sajátos kapcsolat lehetett Áprily Lajos és Makkai Sándor között. Makkai Enyeden született, s családjának mély kötődése volt ahhoz a városhoz, ahol Áprily tanári pályája és egyben költészete is kibontakozott. Apja Makkai Domokos Bethlen kollégiumi tanár volt, aki a elkötelezett támogatója volt Enyednek és az ősi alma maternek. Makkai Sándor elemi iskoláját Enyeden kezdte meg, hogy aztán a sors – apja halála után – másfelé vezesse életútját. Mindenképpen, pappá szentelése után rövid ideig még visszatért Enyedre, ott volt segédpap.
Az enyedi kötelék mellett, Áprily és Makkai kapcsolatában számottevő volt az erdélyi irodalmi életben játszott szerepvállalásuk is. Áprily előszeretettel méltatta Makkai műveit. S nem utolsó sorban kapcsot jelenthetett az is, hogy 1926-tól kezdve Áprily a kolozsvári Református Kollégiumnak tanára lett, s ugyanabban az évben választották meg Makkai Sándort erdélyi református püspökké, amely értelemszerűen egyfajta hivatali viszonyt is feltételezett.
1937-ben, amikor Makkai Sándor is repatriálni kényszerült, megírta a Nem lehet c. röpiratát, amelyben a kisebbségi sors tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet.
Mindkét véleményformáló értelmiségi távozása igen erős visszhangot ébresztett a korabeli erdélyi magyar közéletben. Sokan értetlenül fogadták távozásukat, mellyel addigi saját munkásságuk credo-ját kérdőjelezték meg.
S a szóban forgó hójai telkes ház Millea Silviu-hoz került. Fia, a ma Enyeden élő Zeno dr., ékes, szép magyarsággal szavalta el nekem a faház bejárata mellett gyerekkorában oly sokat olvasott versikét… Megható volt.
Mára a kert és az egykori hétvégi ház nem látható, hiszen több tömbházat emeltek rá. Helyét mindenképp a Dónát út 208. körül kell keresni. A szomszédban egyetlen régi ház maradt épen, persze megnyirbált telekkel, a tömbházak közé beékelten, a néhai Meyer Antalé, aki az „Esti Lap” c. újságnak volt főszerkesztője.