A jeles erdélyi festőművész nevét elsősorban alakos tájfestészetével, a Szamos menti kisváros művészi megjelenítésével tette híressé. „Dési magányában – állapítja meg Murádin Jenő –, de élénk szellemi kapcsolatokat ápolva alkotta nagy termékenységgel egyéni hangú, de a modern festészet eredményeire is figyelő műveit.”
Incze János 1929 és 1934 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Pedagógiai Intézetének ösztöndíjasaként „a nagyságos fejedelem cipóján” élt.
Önarcképcímű, 1982-ben megjelent vallomásos kötetében, közel fél évszázad távlatából, rendkívül plasztikusan mutatja be a Bethlen Gábor Kollégium diákéletét és tanári karát. Mint tehetséges diák-festő, felfigyel arra, hogy a Halmágyi Antal (1861–1930) rajztanár által berendezett rajzszertár milyen szép és gazdagon felszerelt: „…minden gipszszobor megvan, amit a kolozsvári Festőiskolában láttam, azon kívül nagyon jó könyvek, szemléltetőeszközök, világhírű nagy művek reprodukciói, angol, német művészeti folyóiratok…”
Tanárai közül tetszését elsőnek a „Buffalo-kalapos muki”, Szász Árpád rajztanár nyerte el, aki testvéri szeretettel kezelte.
A fiatal Szabó T. Attila „kitűnően doktorált nemrég”; Vita Zsigmond, a Párizst járt kultúrember „Párizsnak itt nem sok hasznát látta, székely falakra hányta a francia borsót”; Juhász Albert számtan-, logika- és hittantanár Ady és a nyugatosok lelkes híve, akinek „alig volt órája, hogy ne idézett volna Adyból valami fontosat vagy szépet”; a kitűnően felkészült, modern igazgató, Csefó Sándor, akinek fizika tankönyvét az ország minden magyar nyelvű iskolája használta, „igazi szellemi igazgató”. Rapp Károly tornatanár, miután megtudta, hogy tanítványa jól fest, megemelte a tornajegyét.
Lélekben hozzá legközelebb azonban Veress Gábor zenetanár, a hatvanadik életévét is betöltött agglegény (korábban Barcsay Jenő tanára) állt, aki Incze szerint Krúdy-hősnek is beillett volna. „Gabi bácsi magas, szép szál ember volt, kis pocakkal – kappanháj, ahogy mondta –, bajusza és frizurája ápolt, kifogástalan szabású ruhákban járt, kabátja jobb zsebe kicsit lelógott: a sétapálcát szerette legényesen odaakasztani.” Enyeden ismeri meg Dóczyné Berde Amál festőművészt, Berde Mária nővérét, akinek nagy szerepe volt tehetsége kibontakozásában.
Enyeden kezd egyre behatóbban foglalkozni a festészettel. Emlékezései közt feljegyzi, hogy az egyik tanév végi rajzkiállításon egész folyosót töltöttek meg a rajzai és képei. Közel negyven munkája között jó néhány enyedi munka is volt. Gabi bácsi, látva a sok érdekes munkát, felvetette, hogy rendeznie kéne egy kiállítást. Ő intézte el, hogy megkapják a városi Kaszinó két termét a tárlat céljára, a harmadikban osztálytársa, Székely Mihály állított ki. „Meghatott Juhász tanár úr kedvessége – emlékezik a festőművész –, aki vásárlókat verbuvált, és beajánlott egy asztalos ismerősének, hogy a kereteket jutányosan készítse el.” A tárlatról Vita Zsigmond közölt cikket az Enyedi Újságban, írásában a közönség figyelmébe ajánlotta a két diák festő zsengéit. „Ha nagyzolnék – írja Incze –, fogalmazhatnám úgy, hogy ez volt első kiállításom és annak sajtóvisszhangja.” Gabi bácsi szeretteti meg vele az éneket-zenét, amelynek elkötelezett híve, szakértője, művelője lett élete végéig. Ezt jómagam is tapasztalhattam rövid dési tanárkodásom idején: hetente egyszer összegyűltünk, és olasz madrigálokat tanultunk tőle, amelyekből a Van három jó barátom… kezdetűre ma is jól emlékszem.
Veress Gábor ösztönzésére és támogatásával vett részt a Romániai Magyar Dalosszövetség enyedi karnagyképző tanfolyamán, ahol tehetségével, alapos zeneismeretével kiváltotta tanárai csodálatát. Az enyedi tanulmányi évek végén okleveles kántor-tanítóként és karnagyként hagyta el az enyedi skólát, ahol nem csak „Bethlen-cipó”-val táplálták, hanem szaktudással és emberséggel is feltarisznyálták. A Bethlen Kollégiumtól „…olyan sokat kaptam…, hogy sohasem tudom meghálálni, sem megköszönni” – írta később.
(A cikket Incze János munkáival illusztráltuk)
Szabadság, 2009. december 15.