A törzsközönség és alkalmilag mások is ilyenkor már a helyükön vannak, és várnak a mai csodára. A dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház március 20-án is szeretettel fogadta vendégeit. Így, húsvét közeledtekor ismerős nevek csengenek a fülekben: Kun Kriza Ilona a kollégium óvóképzős véndiákja, volt tanítványunk látogatott el a Közösségi Házba. Ezúttal íróként tért vissza nagyszerű iskolájának városába. A kissé rendhagyó összejövetelen a tavaly megjelent kis könyvecske borítólapján, homályos, szomorú tekintetű felvételen maga a szerző jelenik meg, a hátlapon viszont megváltozva, mosolyogva, derűsen tekint ránk. Ugyanitt rövid életrajzi adatokkal és egy önvallomással vall a könyvéről. Tordán született ugyan, de gyermekkorát a „selymesbojtos” gyönyörű Torockón töltötte, majd gimnáziumi évei után a nagyenyedi óvóképzőben tanult és lelt hivatásra, míg végül Vajdahunyadon talált otthonra.
Életútja „végvárakból” a végvárba tartott. Torda, Torockó, Nagyenyed, Vajdahunyad: hasonló sorsok hordozói. Azt, hogy mi minden történt vele, három kis könyvecskéjében mondja el, versekben és prózában. Deák Piroska dévai magyar szakos tanár (Csávossy György odasúgja figyelés közben: „magvas kis előadás”) mutatta be a három könyvet fordított sorrendben, mint ahogy a kis plakáton olvashattuk. Először a választott hivatáshoz közelebb álló verseskötetekről hallhattunk (Őszi kikerics és Pitypang) sok idézettel illusztrált, elemzést, amelyben jelen vannak Ilona, egy példamutató, hivatástudatban megérlelődött óvónő tapasztalatai is. A legtöbb verse újszerű szabad vers, nem kötött ritmusú: „Rám nem figyeltek, hogyha szóltam”, „Itt a tavasz pilleszárnyon, / Madár dalol minden ágon.” Az elemző tanárnő elmondta róla, hogy Hunyad megye ismert közéleti alakja, rádiós főszerkesztő, akinek írásai sok helyen megjelentek. Érdemes óvónő és Ezüstfenyő-díjas pedagógus. Aszalós János-díjas író, Czelder Márton Szórványdíjas, mert egy idő óta nemcsak fogyasztója, hanem művelője is az irodalomnak. Célja egyszerűen az anyanyelv ápolása.
A jelentős olvasottságot élvező első prózai munkája a Húsvéttól Feltámadásig címmel jelent meg. Az írás nem egyéb, mint egy súlyos betegség története, amit Ilona átélt, és legyőzött. Felveti a kérdést: vajon érdemes volt-e papírra vetni? Hinni kell azonban a gyógyulásban még akkor is, ha csak felét hisszük el az egésznek. Mindenesetre az elemző tanárnőnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a talpra állásé ez a könyv, ami a tudatos, elhivatott emberek sajátja. A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy őszintén tárja fel a történteket. A már említett hátlap jegyzetei között a szerző arra a kérdésre próbál választ találni, hogy mi is szeretne lenni ez a könyvecske. „Könnyű olvasmány, egyszerűen leírt, emberközeli élettapasztalatot elmesélt lelki tusa, amivel el lehet tölteni a nehéz órákat, amiben életrajznak is betudható klipek is találhatók.” Az Áprily-estek közönsége előtt folytatódik Ilona vallomása írásáról: „Itt van az asztalon ez a kötet, ami kiszállt belőlem, az írás úgyis többet ér, mint mi.”
Rendhagyó volt az Áprily-est azért is, mert új színfolttal gyarapodott. Fodor László nyugalmazott zenetanár Kun Kriza Ilona három versét dalolva adta elő. A zenei élmény még nem szakadt meg, hiszen a tanár úr Frederick Chopinről mesélt (1810–1849), a híres zeneszerzőről, aki 200 éve született, filmfelvételről is láthattuk őt és hallhattuk muzsikáját.
Minden könyvnek van előélete és utóélete, ez utóbbit gazdagítja az Ilona könyvének bemutatását követő több pozitív hangvételű hozzászólás, többek között Csávossy György és Király László részéről, aki kifejtette, hogy a kollégiumi növendékek a képzésen, a tudáson kívül a hagyományokhoz való ragaszkodás szellemét is kapják, és amikor elhagyják az iskolát, tesznek is valamit a népért. Elhangzott egy aktuális történet is, miszerint a szerző könyve Svédországba is kikerült egy jelenleg ott élő, volt Bethlen-kollégiumi (a 70-es években) francia tanár kapta meg, aki hasonló súlyos betegségen esett át, amit Ilona is átélt. Talán neki is segítettek kezelés közben, ott, a távoli Uppsalában, a híres ősi egyetemek városában a könyv őszinte szavai, gondolatai.
A szerző a hátsó borítólap jegyzeteiben így ír: „Szükségszerűen leírt élethelyzet, ami ha egyszer papírra került, nem terheli többet az emlékezetet. Egyszerhasználatos kiskönyv, amit akár ott is lehet hagyni a vonatfülkében.” Mielőtt olvasás után valahol otthagynánk azonban a kiskönyvet – vagy inkább mégse – érdemes megjegyezni egy fontos tanulságot, ami a könyv előszavában szerepel: „Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni” (Machiavelli). Tegyük hozzá, a legmélyebb gödörből is lehet visszaút, ha a felfelé kapaszkodó megőrzi a hitet és a reményt. A könyvecske utolsó mondatai szerint: „Hittel és bizalommal minden visszafordítható… Bízzál, és higgy a megújulásban és az … öröklétben.”
Szabadság, 2010. március 27.
Fotók: Admin