HONVÉD EMLÉKMŰ AVATÁS FELVINCEN

74 év után került nyilvánosságra azon hősök neve, akiknek nem jutott szemfedő
A felvinci magyar közösség és a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság szervezésében 2018. szeptember 9-én került sor a 2. világháborúban Felvinc területén hősi halált halt honvédek tiszteletére szervezett megemlékezésre és emlékmű avatásra. A Honvédelmi Minisztérium Háborús Kegyeleti Igazgatósága közleménye szerint a Felvincen és környékén 1944. szeptember 8-12 között lezajlott harcokban 20 magyar honvéd vesztette életét, illetve tűnt el, talán fogságba esett. Míg az elesett szovjet katonák megkapták az őket megillető tiszteletadást – egy márvány emlékmű révén –, addig a hazájukat védő magyarok jeltelen sírokban nyugszanak a felvinci temetőben és még ki tudja hol…
„Ahányszor elhaladtunk a temetőben a szovjet és a piactéren a román háborús emlékművek előtt, annyiszor hasított belénk a felismerés, hogy ameddig nem róhatjuk le kegyeletünket a magyar elődeink véráldozata előtt, addig másodrangú polgárai vagyunk szülőfalunknak. Az idő múlásával a háborút átélt lakosok száma természetszerűleg fogy, egyre kevesebben maradnak, akik be tudnának számolni azokról a terhes időkről. Szemtanúk csak halkan mesélték el a történéseket, hiszen minden szöges ellentétben állt a történelemkönyvek tanításaival és a kommunisták elvárásaival. Például a faluba bevonuló, horthystának-fasisztának megbélyegzett honvédeket boldogan fogadták a falu lakosai, a felszabadítónak nevezett szovjetek, majd az őket követő csőcselék pedig erőszakoskodott, pusztított, harácsolt. Ha a fiatalokat nem világosítják fel az igazságról és nem keltik fel nemzeti érzelmeiket, lassanként már az igény is megszűnik egy emlékmű állítására.
Miért vártunk mostanig ezzel a fontos feladattal? A kommunizmus alatt szót sem lehetett ejteni a szovjet testvérek ellen harcolókról. A politikai viszonyok megváltozásával azt gondoltuk, hogy elgördülnek az akadályok, de sajnos újabbakba ütköztünk: helységünkben a háború után megváltozott a nemzetiségi arány, a magyarok kisebbségbe szorultak, a község vezetése román kézbe került. A rendszerváltást követő időszak nacionalista légkörében nemcsak az engedélyek beszerzése ütközött volna nehézségekbe, hanem az emlékmű meggyalázása, megrongálása is komoly veszélynek ígérkezett. Mára azonban a falu nem magyar lakosságának többsége külföldi vendégmunkásként belekóstolhatott a nemzeti kisebbség sorsába, megértőbbekké, nyitottakká váltak. 30 évvel a rendszerváltás után, végre megérhetett a légkör arra, hogy megvalósítsuk tervünket.”- nyilatkozta lapunknak a felvinci magyar közösség nevében Vincze András.
A történelmi háttér
A 2. világháborúban Felvinc az 1944. augusztus 23-i fordulat következtében került tűzvonalba. Mint ismeretes, Románia ekkor az oroszok oldalán fegyvereit szövetségese, Németország és Magyarország ellen fordította, így a román hadsereg szembekerült az észak-erdélyi magyar hadsereggel. Míg addig a védővonalat a Kárpátok hegyvonulatai jelentették, az új helyzetben a front áttevődött a Maros és az Aranyos vidékére. Ezen a környéken az orosz-román hadsereg északi irányban támadott, a találkozás egy része a Maros vonalán történt. Felvincnek, és a közeli Székelykocsárdnak és Miriszlónak az a szerep jutott, hogy lehetőség szerint feltartóztassa az ellenséget mindaddig, amíg kiépítik a tordai védővonalat. Már az összetűzés elején találat érte a református templom tornyát, az iskola és több lakóház épületét.
A második tűzvonal az Aranyos mentén alakult ki, ami három hétig megállította az orosz-román hadsereg előrenyomulását.
Katonai és polgári áldozatok
A kutatások eredményeképpen kiderült, hogy 25 felvinci származású személy esett áldozatul a 2. világháború borzalmainak: honvédként a csatatéren, illetve betegségekben, a román hadseregbe besorolt katonaként, hadifogságban, szovjet munkatáborban vagy civilként a felvinci harcok során.
Honvédként esett el: Balázs Dénes , Leopold Miklós, Magyari Miklós, Mátéffy László és dr.Szacsvay István.
Szovjet hadifogságban vesztette életét Szegedi István, illetve a hadifogságban szerzett betegségekben, röviddel hazaérkezésük után lelte halálát Benkő István és Ebergényi Ferenc.
Román katonaként tűntek el Nagy Domokos, Nagy Gyula és Ozsváth Ferenc. Munkaszolgálat során szerzett betegségekben hunyt el Kovács István és Lazsádi István. Egyikükröl sem szolgáltatott adatokat a román hadsereg levéltárosa. Szovjet munkatáborban haltak meg: Demeter János, Lazsádi István, Pál Fábián és Takács Árpád.
A vinci csata civil áldozatai: Damó Anna, Ilie Dumitru, Maier Victor, Szabó Miklós, Szabó Zsigmond, Szilágyi Sanyika, Takács Ferenc.
A fenti lista nem tartalmazza azokat, aki a szovjet katonák erőszakoskodása miatt később öngyilkosságba menekültek, valamint a falu területére esett és fel nem robbant lövedékek későbbi pusztításait, illetve a testi és lelki sérüléseiket életük végéig hordozókat.
A leszármazottakkal való hosszas egyeztetés után az emlékműre három márványtáblát helyeztek el. A bejárattal szembeni tábla szövege: „A II. VILÁGHÁBORÚBAN A FELVINCI HARCOK SORÁN 1944.SZEPT.8. ÉS 12. KÖZÖTT ÉLETÉT VESZTETT, MEGSEBESÜLT ÉS ELTŰNT 20 HONVÉD EMLÉKÉRE. HŐSI HALÁLT HALT: GERGEI JÁNOS honv., IFKOV IVÁN honv., MÁRKUS JÁNOS őrm., ZSABLYÁK MIHÁLY honv. ÁLLÍTTATTA: FELVINC MAGYARSÁGA, A TORDAI HONVÉD HAGYOMÁNYŐRZŐ BIZOTTSÁG 2018.
A bal oldali tábla szövege: „A FELVINCI SZÁRMAZÁSÚ HONVÉDEK EMLÉKÉRE, AKIK ÉLETÜKET ADTÁK A HAZÁÉRT. „Én elmegyek, de veletek marad az Isten.” A jobb oldali tábla szövege: „EMLÉKÜL AZOKÉRT A FELVINCIEKÉRT, AKIKNEK ÉLETÉT A HÁBORÚ SZÜLŐFALUJUKBAN VAGY IDEGEN FÖLDÖN TÖRTE DERÉKBA.”

Két évig tartó előkészületek

A történelmi dokumentumok, megsárgult levelek és személyes visszaemlékezések felkutatása közben a kezdeményezők megtették a hivatalos lépéseket is, melynek eredményeképp 2016. március 25-én a Honvédelmi Minisztérium közölte velük az 1944. szeptember 8-12 közötti harcok során a Felvincen elesett honvédek névsorát, ezzel jogosultságot nyert tiszteletükre egy emlékmű állítása. Hamarosan felvették a kapcsolatot a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottsággal (THHB). A tordaiak az elesett katonák nevét tartalmazó márványlappal segítették a nemes kezdeményezést.
Ezt követően a közgyűlés eldöntötte, hogy a temetőben állítsanak fel egy gránittömböt, arra pedig egy kőlapot illesszenek a megfelelő szöveggel. Ugyanakkor felvetődött a gondolat, hogy emlékezzenek meg a felvinci származású világháborús áldozatokról is.
Amennyire időigényes volt a történelmi tények felkutatása, legalább annyira összetett volt az emlékmű kivitelezése is. Miután kijelölték a magyar temetőben az emlékmű helyét, meg kellett tisztítani a területet a környező fák lehajló ágaitól, megtervezni a műemlék alapját, hogy a több tonna tömegű kőtömb idővel meg ne süllyedjen, kiásni az alapot a kő beállításához. A 90x90x240 cm-es kőtömb betonalapra való elhelyezése nehéznek bizonyult, az erőgép csak 40 percnyi próbálkozás után tudta a helyére illeszteni. Az impozáns monolitot – Szilágyi Levente dévai vízmérnök ötletének köszönhetően-az alsóaklosi gránitbányából származik, Szöllösi Ferenc bányamérnök ajándéka. Ezután következett az emlékmű környezetének kialakítása. „Terveztünk, számoltunk, mértünk, majd szerszámot ragadtunk. 6 évestől 80 évesig tevékenykedtünk az emlékmű körül. Eddig 116-an vállaltak részt valamilyen módon a sikeres lebonyolításdban. A falu lakossága adakozott, építőanyaggal, fuvarral, gépek kölcsönzésével támogatta a munkálatokat. Magyarországi testvérgyülekezet, külföldre és Erdély különböző helységeibe szakadt felvinciek is hozzájárultak anyagilag a felmerülő kiadások fedezéséhez. Ennek köszönhetően beszereztük az építőanyagokat, kifizettük a költségeket és megtervezhetjük a terület jövőbeli parkosítását, pihenőhellyé alakítását.
A legfontosabb azonban az, hogy minden együtt elvégzett munka a falu magyar közösségének összekovácsolódásához járult hozzá. Azon túl, hogy a gránittáblák feliratai révén a hozzátartozók a háború viharában eltűnt rokonaikra emlékezhetnek, az egész emlékmű együttes a felvinci magyar közösség lelki tulajdonává vált a közösen megálmodott és véghezvitt tevékenységek során. Megőrzése, gondozása mindnyájunk feladata” – számolt be Vincze András a megnyitón.

Fennkölt megemlékezés történészekkel, honvédekkel, leszármazottakkal

A falu életében oly jeles nap ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelyet a református templomban tartottak. Lukács György református lelkipásztor prédikációjában a kőszikla mint a halhatatlanság jelképe került kifejtésre. Mihály Imre római-katolikus plébános egy legenda segítségével példázta az emberi élet értékét. Ezt követően a közel 200 fős ünneplő sereg a megemlékezés helyszínére, a közeli magyar temetőbe vonult ki. A Himnusz és a riadó felhangzása után (utóbbi a fiatal Bíró Bálintnak köszönhetően) leleplezték az emlékművet, amelyet a történelmi egyházak lelkészeinek imája illetve áldása kísért.
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus részéről Polonyi Géza konzul a hősi halált halt honvédek példamutató kitartását, hűségét, hazaszeretetét emelte ki, akik akkor sem hátráltak meg, amikor tisztában voltak a végkifejlettel.
A hősi halált halt honvédek méltatása a Honvédelmi Minisztérium katonai attaséja, Téglás Gyula részéről történt, aki kiemelte: az 1848-ban megalakult honvédség – ez a sajátosan magyar intézmény, amelyet nem lehet más nyelvre lefordítani- célja mindig a haza védelme volt és az ma is. Ezt tették a második világháborúban a helyi honvédek is. „Azért áldozták életüket, hogy ma itt élhessünk: öntudatosan és büszkén állhatnak meg itt a felvinciek”- hangsúlyozta.
Cech Vilmos a THHB megalakulásáról és működéséről értekezett, és kiemelte: az Aranyos vidékén több mint 60 emlékhelyet hoztak eddig létre. Szacsvai Kinga, az esemény konferálója, felolvasta a vinci áldozatok nevét, Szacsvai István Farkas Árpád Apáink arcán című versét adta elő. Benkő József marosvásárhelyi történész a felvinci hadi eseményekről tartott előadást és idézeteket olvasott fel katonák leveléből. Kiemelte a környéken harcoló 7-es és a 10-es tábori póthadosztály illetve a 25-ös gyaloghadosztály kemény ellenállását, amelynek fontos szerep jutott a „magyarok második Sztálingrádjának” is nevezett tordai csata előzményeiben.
A 95 éves Takács Margit néni emlékeit a Felvincen átviharzó háborúról lánya olvasta fel, Dari Sándor Felvincen elesett honvéd lányának, Dari Rózának nyilatkozatát pedig Horváth József sarmasági történelemtanár ismertette. Ezt a marosújvári református kórus ünnepi műsora követte, Fórika Éva karnagy vezetésével, melynek repertoárjában olyan különleges darabok is szerepeltek, mint például a nagymedvési Lengyel Pista anyagából származó katona- és népdalok, amelyekben Felvinc neve is szerepel. Vincze András tájékoztatta a résztvevőket a műemlék állításának körülményeiről. A Marosvásárhelyi Magyar Királyi 23. Honvéd Határvadász-zászlóalj Hagyományőrző csoportjának katonai tisztelgése és koszorúzás zárta az eseménysort.
A 95 éves Takács Margit néni emlékei a felvinci harcokról
Egyáltalán nem kellett megerőltessem magam a 74 évvel ezelőtti emlékek felelevenítésével. Olyan tisztán látok mindent, mintha ma történt volna. Csak áradnak megállás nélkül és sajnos, többnyire szomorúsággal töltenek el.
1944. szeptember 6-án, délután vonultak be a honvédek Felvincre Torda irányából. Gyalogosan, puskával a vállukon. Kerékpáros szakasz is megjelent, néhány motorbiciklis, majd berobogott egy kisméretű tank, amely azonban nemsokára visszatért Torda irányába. Később megérkeztek a lóvontatta ágyuk is. Felvincen ökrök és bivalyok húzták fel őket a meredek domboldalakra.
A honvédek fogadtatása felemásra sikerült, hiszen váratlanul érkeztek, nem jutott időnk felkészülni az üdvözlésükre. Természetesen a falu apraja-nagyja kirohant őket látni-köszönteni. A magyar tisztek udvariasan el is hárították közeledésünket, hiszen a katonák rövid időn belül el kellett foglalják helyeiket a falu környékének fontosabb pontjain. Az emberek egyszerre kacagtak és sírtak. Sírtak az örömtől és a négy évvel azelőtti, a második bécsi döntéskor felkavart és azóta visszafogott boldogságukat engedték szabadjára. Sírtak, mert tudták, hogy drága és tájékozatlan honvédeink a halálba masíroznak, hiszen már jöttek a hírek a Nagyenyeden felsorakozott irdatlan muszka seregről, tankjaikról, ágyúikról. Sírtak talán azért is, mert belátták, hogy a repesve várt magyar világ mennyire rövid életű lesz.
A magyar világ négy napig tartott. A falu gyér román lakosságát kitevő tisztviselők és csendőrök nagy része elmenekült Nagyenyedre. A magyar tisztek vették át a falu közigazgatását. Egy sajnálatos eset is történt ekkor. Egy román férfit, Maier Victort, aki a magyar hadsereg katonájaként vesztette el egyik karját az első világháborúban, elvitték a magyar tábori csendőrök és többet nem tért vissza. Egyesek azt mondták, hogy rosszindulatúan kémkedéssel vádolta be egy vinci, mások szerint rálőtt a bevonuló honvédekre. Utóbbinak ellentmond, hogy két napig, elhurcolásáig kedélyesen beszélgetett a honvédekkel első világháborús élményeiről. Tökéletesen beszélt magyarul.
Szeptember 7-én és 8-án a szomszédos Miriszlónál csaptak össze az ellenséggel. A Szilvás környékéről Vincre visszavonuló honvédek két elesett társukat hozták magukkal és eltemették a temetőőr háza mellé.
9-én, szombaton aránylag csend honolt a faluban. Gyakorlatoztak, fegyvereiket rendezték, a falusiakkal beszélgettek. Emlékszem, egy Sedliczki nevű tiszt a „Tegnap sem ragyogott több csillag az égen, nem sétáltak többen lenn a faluvégen, nem nyílott több virág a vén akácfánkon, mégis más a világ, hiányzik valaki ebből az utcából. ” dalt énekelte, amikor a szakaszával vonult lefele az úton. Mintha megérezte volna, hogy pontosan ebben az utcában fejezi be fiatal életét… De ne vágjak a dolgok elébe.
Szeptember 10-én, vasárnap a második harangozáskor ágyúgolyó csapódott a templomtorony déli oldalába. Ekkor elszabadult a pokol Felvincen. Megkezdődött az utcai harc, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal keddig tartott. Bemenekültünk a pincébe, aminek ajtaját egy Uduli nevű zászlós tanácsára nyitva hagytuk, hogy a bombák légnyomása ne öljön meg. Sok harcban vehetett már részt, ha ennyire ismerte a veszélyeket.
A legkeményebb küzdelem vasárnap éjjel dúlt. A viharlámpa fényében láttuk, hogy minden lövedék becsapódására felszökik a por a pince padlójáról. Próbáltunk a hangjuk után ráismerni a magyar és a szovjet fegyverekre, de összefolytak, a falu különböző részein csattantak fel. Egyszerre csak egy bekötött szemű orosz katona ugrott be a pinceajtón. Tízen voltunk benn, összehúzódtunk. Az orosz nem bántott senkit. Leült és nemsokára elaludt. Pirkadatkor kimászott és elment.
11-én, hétfőn reggel folytatódott a küzdelem. Habár édesapám folyton húzott vissza, a nyitott pinceajtón keresztül követtem, mi történik az udvarunkon és a szomszéd kertekben. Sedliczki szakaszvezető ügyesen és bátran harcolt. Unokaöcsém, Takács Sándor felhívta a figyelmét, hogy velünk szemben hét orosz bújt el egy disznóólba. Sedliczki megvárta, ameddig kijönnek onnan és a géppisztolyával lekaszálta őket. Azután még két órán keresztül küzdött. Elfogyhatott a lőszere, elfogták, és legalább harminc katona által közrefogva az udvarunkra vezették. Egy magas rangú tiszt (piros csíkos nadrágot hordott) vallatta. Üvöltött, de a fogoly csak közönyösen, lenézően tekintett rá. Miután nem sikerült semmit kiszedni belőle, hátravitték a kertünkbe és a szénaasztag mellett tarkólövéssel kivégezték egy vöröskereszt karszalagos fiúval és egy másik honvéddel együtt. A fiút a két fogolytársa támogatta, annyira gyenge volt. Szegény csak azt hajtogatta magyarul, hogy: „Én nem bántottam a ruszkit, nem bántottam a ruszkit!” Igaza lehetett, ő nem harcolt, hanem gyógyított. Amikor később hátramehettünk, láttuk, hogy ruhájukból kivágták a dögcédulákat, hogy később ne lehessen őket azonosítani. Kivégzése előtt Sedliczki dulakodhatott, verekedhetett, mert összegyűrt zubbonyán két oldalt a gépvarrás teljesen el volt szakadva. Testén egy Vas Dezsőnek, Boldogkőváraljára címzett borítékot találtunk. A levelet kivették belőle az oroszok és elvitték. Mély hatást gyakorolt rám ez az ember. Négyszer tűnt fel az életemben: először délcegen énekelve a szakasza élén, másodszor bátran harcolva a túlerő ellen, harmadszor cinikusan, halált megvetően a vallatója előtt, utoljára pedig holtan, azonban halálában is méltóságteljesen, eleget téve katonai esküjének.
12-én, kedden még elszórtan zajlott a harc, aztán elcsendesedett – a magyar sereg visszavonult Tordára. A faluban és környékén sok holttest hevert. A falusiak a birtokukon elesett magyarokat eltemették a kertjükben, mint ahogyan édesapám is a három kivégzett honvédet. Az utcán elesetteket az oroszokkal együtt a temetőben ásott tömegsírba hantolták el.
Tavasszal a kertekben temetetteket is kiásatták és a közös sírba szállították (így a mienkből is). Pár évre a háború után a kommunisták márványlapokkal bevont emlékművet állítottak a tömegsír fölé. Felirata csak a szovjet katonákat említi meg, az oda eltemetett honvédeket egy szóra sem méltatták.
Hónapokkal később, amikor hallottuk, hogy magyar hadifoglyokkal tele szerelvény tartózkodik a vinci vasútállomáson, lementünk, hogy élelemmel és vízzel lássuk el az éhező rabokat. Az étel-ital osztogatása közben mindenkinek elmondtam, hogy egy Sledniczki nevű bajtársuk Felvincen, a Takács Albert kertjében van eltemetve. Egyedül csak az ő nevét ismertem az összes elesett közül.
Ötven év múlva, 1994-ben érkezett egy levél Sledniczki fiától Felvincre, amiben érdeklődött az édesapja sírja felől. Ki tudja mekkora utat tehetett meg a hír szibériai fogolytáborokon keresztül Magyarországra, szájról-szájra szállingózva, majd vissza kiindulási helyére, Felvincre. A boríték címzése addigra Takács Béla tiszteletes úrra torzult. A régóta elhunyt édesapámat Takács Albertnek hívták, míg az akkori felvinci lelkészt Bárócz Hubának. Mégis eljutott hozzám a levél. Sledniczki fiát betegsége, engem az előrehaladott korom gátolt meg a személyes találkozásban.
Fájdalmas sebeket szakított fel az emlékezés. Mindig is sajogni fognak, amint arra a sok legyilkolt emberre gondolok. Mennyire olcsó volt az élet, hogyan kaszált a halál!
Örvendek azonban, hogy 74 év hallgatás után, végre méltón megemlékezhetünk róluk és megtisztelhetjük őket ezzel a gyönyörű emlékművel.
Emlékük legyen áldott, pihenésük csendes.