Jékely Zoltán születésnapjára
Száz évvel ezelőtt, 1913. április 24-én született Nagyenyeden Jékely Zoltán költő, az ő szavaival élve „a nagy Kollégium kicsi városában; ott, ahol hős diákok, szép leányok és jó borok teremnek”. Áprily Lajos első gyermeke édesapjától örökölte rendkívüli költői tehetségét és rajongó természetszeretetét.
Jékely Zoltán szülőháza – fotó id. Lőrincz Zoltán
A sétatér végén ma is álló szülői ház emléke így villan fel a költő egyik versében: „Enyed város végén, ahol születtem, / most éjféli holdfényben áll a ház; / a hegyrefutó, görbe-fájú kertben, / a sírdombon négy fenyő citeráz.” Mindössze négyéves volt, amikor 1917-ben a család a tanársorra, a Bethlen utca 9. szám alatti szolgálati lakásba költözik. Ehhez a barátságos otthonhoz, a közeli sétatérhez és a Bükkös laposához fűződik a gyermek legtöbb, legszebb emléke.
A kis Zsoli és két testvére, Endre (sz. 1915) és Márta (sz. 1920) gyermekkorának legkedvesebb játszótere a „csendes tanársor”, a hatalmas Őrhegyre futó kert, ahol a kollégium professzorainak gyermekei és a barátok népes csapata vidáman játszadozhatott, a tavaszi hóolvadáskor, nyári záporok idején pedig boldogan eregethették papírhajócskáikat. Talán ez ihlette Áprily egyik híres tavaszversének jól ismert kezdő képét: „Sáncban a hóvíz / könnyű hajót visz, / füstöl a fényben a barna tető.”
Jékely Zoltán elemi iskolai tanulmányait a közeli Bethlen Kollégiumban végzi, amelynek zárt udvara, a kúriavakációkban igen jó játszótere lehetett a közelben lakó tanárgyerekeknek. Évek múlva versben tér vissza a kedves színtér és az alapító fejedelem emléke: „Üres a fejedelem iskolája, / ő maga ott ül az egyik falon, / mohásodó fehér márványba vágva, / hogy szakállát ne bántsa fuvalom. // Csak néz maga elé a kúriára, / mintha a földön látna valamit: / talán azoknak lábnyomát vizsgálja, / kik egykor vígan futkorásztak itt.” (Nagyvakáció az enyedi kollégiumban, 1935.) Ennek a csodálatos gyermekkornak az emlékét idézi a meghatóan gyönyörű Apa-váró című költeménye is.
Miután a család 1926-ban Kolozsvárra költözik, a fiatal Jékely fizikai értelemben eltávolodik szülővárosától, ahonnan röppályája indul: Kolozsvár, később Budapest lesz tanulmányainak, majd költői kibontakozásának színtere, de kapcsolata soha nem szűnik meg a Maros-parti kisvárossal. Ezt igazolják híres enyedi, erdélyi témájú versei, amelyekben mély megilletődéssel, halk, fájdalmas nosztalgiával emlékezik vissza a bölcsőhelyre, a szép, gondtalan gyermekkorra, vagy nemzetünk tragikus fogyásának látomását, szomorú tényét villantja fel (A marosszentimrei templomban).
A szülőföldtől térben és időben egyre jobban eltávolodó költő fájó szívvel gondol vissza a szűkebb és tágabb értelemben vett elvesztett világra.
Az egykori kedves hajlékot, gyermekkora tündérkertjét siratja el egy 1937-ben írt szép versében: „…A boltíves szobákban más lakik, / bizony, idegen ember lakik ottan /(…) a falról lekaparta nevemet / (…) S tudom, a kertben kedves fáimat / kivágta s felhasítva tűzre rakta; / az ablakpárkányon rajzaimat / hitvány fia össze-vissza faragta (…) / – Te újlakó (…) / mit bánom én, csinálj akármit ottan, / de tudd meg, házadhoz egy névtelen / törvény szerint nekem örök jogom van! / Hisz én aludtam benne hamarébb, / mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek, / hozzám hasonlítottak a szobák / s minden bokra fája a régi kertnek; / enyém volt minden téli denevér / a vén pincében, hol korhadt az ászok / s enyém a padlás, hol éjfél felé / valami lélek mászkált, matarászott (…) / – mint a bogár borostyánkő darabban – / bennem fog lakni, míg élek, tovább…”.
Jékely prózai írásaiban is gyakran megjelenik Enyed. Ennek egyik szép példája a Széphistória a császárkörtefáról című, 1941-ben írt tündéri novellája.
Az iskolaalapító Bethlen Gábor magas szelleme, kollégiumi nemzedékek ezreit formáló szerepe tűnik ki az Enyed, „a világ közepe” című 1942-ben írt esszéjéből, a kollégium 320. évfordulójának szentelt vallomásából, amelyben így emlékezik meg a Nagy Fejedelemről és ma is munkáló életművéről: „Rendkívüli bizakodás és bátorság kellett ahhoz, hogy a Kétfejű Sas és a Félhold szorításában, szinte tüntetően vesse meg egy humanista, protestáns programú, az európai művelődés fővonalába illeszkedő tudományos intézmény alapjait… De több jele észlelhető, hogy ez a termékenyítő, példaadó szellem mindmáig hat és működik, hol kisebb, hol nagyobb terekre sugározva a Kollégium ősi fókuszából, a világ különböző pontjain. (…) az Enyedi Iskola annyi jeles embert adott a hazának, mint együtt véve Marosvásárhely és Kolozsvár. Bátran jelenthetjük ki talán: az idestova három és fél évszázados Enyedi Református Főiskola volt az első magyar Kitűnőek iskolája.”
Jékely Zoltán Enyed- és Erdély-imádatának talán egyik legszebb lírai remeke a Tengerparti elégia, amelynek alábbi néhány sorával emlékezzünk a száz évvel ezelőtt született„nagy énekes aranyhangú” költőre: „A megtett úttal egyenes arányban / hatalmasodik bennem otthonom: / mennél többet kódorgok a világban, / Enyedről annál többet álmodom.”
Józsa Miklós
Szabadság, 2013. április 30.