Enyed, a kiapadhatatlan kútfő

Azírónő élete több erdélyi helységhez kötődik, de igazi otthonának, választott szülőföldjének Nagyenyedet, „a legtörténelmibb levegőjű és legmelegebb fészkű erdélyi kollégium” székhelyéttekinti, habár nem ott született és nem ott halt meg.

Berde Mária Berde Sándor (1856-1894), felső-háromszéki származású, református lelkész harmadik gyermeke. Az édesapa szegénységi bizonyítvánnyal szolgadiákként tanult a nagyenyedi kollégiumban, teológiai tanulmányait is az enyedi akadémián kezdte, majd tudását a bécsi, bázeli és a jénai egyetemen tökéletesítette. A lelkészi diploma megszerzése után egy kelet-indiai missziós terv helyett megpályázza szolnok-dobokai Kackó körlelkészi állását, ahol huszonhét szórvány egyházközségben teljesít szolgálatot. *(Berde Mária: Szórványgyermek voltam) Mivel az európai műveltségű tudós lelkészt meghívják a nagyenyedi kollégium teológiai fakultására, a Berde család átköltözik az „álmodó és nagyra törő” Maros menti kisvárosba, az anyai ág ősi fészkébe. A tekintélyes fiatal professzor, a teológiai fakultás dékánja harmincnyolc éves korában halt meg. A nagyenyedi református temetőben nyugszik. („Édesapám, Berde Sándor/ Fiatalon sírba hágott, / Angyalhívő istenszolga / Ránkhagyta az imádságot.” Három angyal) Emlékét legszebben költő lánya örökítette meg a második világháború előtti erdélyi magyar irodalom legismertebb és legtöbbet szavalt költeményében, (1.) Az én apám címűben. (Versmondás)

Édesanyja Ónodi Weress Mária (1858-1952) Weress Károly kollégiumi jogász kilencedik gyermeke, aki férje korai halála után egyedül neveli öt gyermekét (Sándor tanár, az első világháborúben esett el /Bátyámat elnyelé a birgej…/), Amál festőművésznő, Júlia Mária, az írónő, Károly orvos és Zoltán, kétéves korában halt meg). Az édesapa költői hajlama, az édesanya körültekintő irányítása és nevelőtehetsége érlelte a harmadik gyermek költői ambícióit. Ennek a kilencvenöt évet megélt, áldozatkész édesanyának állít költő lánya maradandó emléket az (2.) Elégiacímű gyönyörű költeményében. (Versmondás) – (Boldog vers: „A tűzre ő rakosgat, / Ő nyúl a tollamért, / Leül írásaimhoz, / Lemásol pár levélt.”)

A Berde-családot apai és anyai ágon egyaránt erős szálak kötik Enyedhez és kollégiumához. Édesapja diákja majd tanára, nagyapja ügyvédje, déd-és ükapja orvosai voltak az intézetnek. Apai és anyai nagyapáinak emlékét idézi a Nagyapák című költeményében: „Egyik: késői, székely Toldi Miklós, / Minden virtuskodásban otthonos. / Sámson-erejét, Sámson-kedvtelését / Még emlegeti Fotos-Martonos… // Másik Enyed fehér tüzében ért, / S a kohó ércre, puritánra gyúrta. / Az “Approbata” kisujjába fért, / De jobb szívvel a “Diplomát” tanulta.”

Elhunyt családtagjait siratja el a Minden helyett című költeményben: „Gondviselő édesapám / Öt és fél évig volt csupán. / Sorsom gazdátlan nem maradt, / Mert reád bízta gondomat. / Kisöcsém is hajnalkorán / Rebbent által e föld porán, / S te lettél, kis Jézus nekem / Öcsém, pajtásom, gyermekem. / Bátyám, a hű isten-cseléd / Ő is korán elment eléd, / Helyette úgy lettem kezes / Hozzád, Uram, hogy elvezess. /…”

Berde Mária tizenkét évig tanult Enyeden: kezdetben, az elemiben és az állami polgári leányiskolában, majd 1895-től 19o7-ig a Bethlen Kollégiumban, mint az intézmény első leánynövendéke. Az Enyed az én városom című írásában így emlékezik élete e legszebb korszakára: „A kollégium fényében, árnyékában éltünk, ő segített, őt szolgáltuk, abban a szellemben, melynek legragyogóbb képviselője az idős Szász Károly, a törhetetlen, ám türelmes magyar és kálvinista mivolt, a tudományok puritán művelése, a becsületes népi gondolat – mindaz, ami az iskolaalapító Bethlen Gábor elgondolásainak is alapját képezte.”

Molnár Szabolcs, Berde Mária monográfusa az enyedi évek hatásáról írja: „Az írónő Enyeden szerezte egész életre kiható élményeit: az Őrhegy, oldalában a temetőkerttel, a hegy lábánál a Kollégium családi hagyományokat is továbbélesztő történelmi levegőjű épülete, a vár, a piac, a „burg”, az ódon polgári házak s az ezeket betöltő kollégiumi fiatalság mindig változó, zsibongó népe.”

Bámulatba ejtette őt is, akárcsak később Áprily Lajost a város fölé emelkedő Őrhegy, melyet Kemény János (az Erdélyi Helikon későbbi házigazdája) így ír le a Kakukkfiókák-ban: „Mint liliputországbeli pompás erdő, olyan volt tavasszal az Enyed feletti Őrhegyen a gyöngyvirág-rengeteg, mely a sűrűség alatt hófehér kárpitot borított a földre. De ibolyaszőnyeget meg vadrózsa-virágzást se láttam olyant sehol, mint ott.”

Érthető tehát, hogy e festői tájban fekvő, gazdag történelmi hagyománnyal bíró Enyed és a Kollégium Berde munkásságának kiapadhatatlan forrása volt versben, regényben, novellában, történelmi esszében.

Berde Mária a családban mélyen vallásos szellemben nevelkedett.(„Ősi ülőhelyünk / Megtanulhasd, hol van; / Ott ült minden nemzetséged / A második sorban… / Tanuld a templomot / Korán megszeretni; / Itt van egy szép aranykrajcár / A perselybe vetni…” Első pünkösd) Az enyedi Vártemplom kövei hűségesen őrzik lába nyomát, falai örökre magukba szívták szemének figyelő sugarát, áhítatos tekintetét, hangja selymét. Az ősi templomban konfirmált, ott tett hitet a kálvini tanok mellett, később ott esküdött. A papi áldást, melyet Szilágyi Farkas tiszteletes úrtól kapott, isteni jelnek tekintette. „A templom dísztelen fehérje, a vallás varázsa megragadta lelkét, meghatározta egész későbbi életét. A vallás mélyen meghúzódó humánus etikai tartalmak gondolkodásának legjellemzőbb vonásait alakították.” – állapítja meg méltatója. A gyülekezet, az enyedi polgárok és a karzat nagyszámú diáksága a közösségbe tartozás tudatát erősítette meg benne. Pillanatnyi kételyeihez kapott ösztönzést a Biblia szószékről elhangzott textusaiból. Erős kálvinista hitét beszédesen bizonyítják gyönyörű istenes versei is.

A Berde család otthonát Vita Zsigmond, Enyed krónikása így írja le: „A Berde család a régi Várszeg utcában (61. sz., ma 63.), a temető alatt lakott. Itt álmodozott Berde Mária fiatal lány korában és sokat bolyonghatott a temetőben is. Egyszerű, kispolgári házak voltak a környéken, de megvoltak a titkaik is… a közeli temető izgatta régi, elmosódott feliratú, mohos sírköveivel… a családi ház… kiskertjében mindig a régi, kedves virágok – a rezeda, a mályva, a szarkaláb, a pézsma, a piros muskátli, az alacsony őszi bánat vagy talán az istenfa, a fodormenta s a katalinrózsa – fogadták az embert.”

A gyermekkori környezet a költőnő sok versébe beépül, így a Kőtalány címűbe is. (3. Versmondás, a költemény egy részlete)

A szent szégyen hősnőjének meghitt családi fészkében a Berde-ház meghittségére ismerhetünk: „Az udvar, igazi özvegyasszony-udvar módján, rózsaszínre feslő bazsarózsákkal, most gyullanó japánbirsfákkal köszöntötte. A kert az ablakig merészkedett, …csak a kővel kivert vízlefolyás volt füvetlen, ott téglaszínű galambok szemeltek, és csak alig rebbentek fel Hanna elhaladtán… A szobára jótékony csend ereszkedett, nem az üresség csendje, hanem a munkába hallgató, halk melegséggel pihegő kebleké. S a vakító fehér függönyökből, varrottas terítőkből, leheletes kis akvarellekből – mind e nem készen vett, hanem itthon, sok szeretettel készült, ápolt holmiból, gonddal összeválogatott, kertből szakított virágcsokrokból a tisztaság, derű, otthonosság illata tömjénezett arról, hogy itt két nő lakik…”

„Az apa nélküli puritán családban a gyermekek olyan erkölcsi vértezetet szereztek a századelőn, amely megvédte őket a mértéktelenség bármilyen csábításával szemben.” – írja Mózes Huba

Az édesapa halála után a Berde család a Kollégium fényéből annak árnyékába került, az anyagi gondok sötét felhőként tornyosultak fölé, azonban az írónő emlékezetében az enyedi gyermekévek mégis színesnek, vidámnak, szinte gondtalannak tűnnek. Ennek a tündéri világnak a hangulatát idézi Berde Mária Áprily Lajosnak ajánlott (4.) Enyedi emlék című verse is. (Versmondás)

Milyen volt a Bethlen Kollégium első lány tanulója? Erre a választ leghűségesebben a gyermekkori barát, Szentimrei Jenő adja meg a Városok, emberek című könyvében: „Ő iratkozott be, mint legelső gimnazista lány, mikor megnyíltak a gimnáziumok a lányok előtt… bejárt, mint rendes tanuló a fiúk osztályába. Oldalt széket és kicsi asztalt állítottak be számára. Osztálytársai eleget szégyenkeztek, mert ez a vékonydongájú, szeplős lány sokkal többet tudott náluk. Komolyan tanult, készült az egyetemre.”

Nővére, Berde Amál így jellemzi húgát: „Félrehúzódó, magányos gyermek volt. Első alkotásait én fedeztem fel a padláson. Egy kis füzet volt iskolai papírból, kirajzolva a címlap és reáírva: ’Ki szereti, elolvassa.’ Hová lett? Ki tudna számot adni róla? …Egyszerű leányokkal barátkozott. Az úrilányok inkább lenézték ezt a kis, egyszerű leányt, akinek a barátságáért később mit nem adtak volna. Semmi hiúság nem volt benne, amíg [Metes] Péter fel nem lépett érdeklődésével.”

Berde Mária tehetsége már kisiskolás korában megnyilatkozik. Költészetének gyökerei a nagyenyedi gyermekkorba nyúlnak vissza. A kis Julmár, ahogy a családban becézték, valósággal ontja a versikéket, amelyekben minden apró családi eseményt megénekel. Rendkívüli tehetségének tudatosodásában segítették őt a Kollégium évente meghirdetett irodalmi pályázatai és tanárai is. Első versei a Bethlen Kollégium híres kéziratos iskolai lapjában, a Haladjunk-ban és a Kemény Zsigmond Emlékkönyvben jelentek meg. Ez nagy feltűnést keltett a diákság körében: „Nem elég, hogy verseket ír, méghozzá lány is!” – ehhez hasonló lebecsmérlő vélemények gyakran hangzottak el. Tizennégy éves korában egy történelmi tárgyú fogalmazásával elnyeri a Kollégium aranyát. 19o6-tól már olyan lapok és folyóiratok közlik verseit, mint a Pesti Napló, a kolozsvári Újság, az Unitárius Közlöny és a Renaissance.

Iskolája iránti hálája sok versében megjelenik. A Bethlen Kollégium háromszáz éves évfordulójának irodalmi matinéján olvassa fel a Katalaunum estvelén című, a Bethlen-ifjúságnak ajánlott versét, melynek utolsó szakaszát idézem: „Fegyveretek legyen villámfehér! / Pirosabb vérünk nem győzött a sárban, / Fehérebb lelkünk a magasba győz!”

(5.) Jubileumra című versében szeretettel emlékezik második otthonára, az enyedi alma materre. (Versmondás)

Berde Mária kollégiumi tanulmányai befejezése után egy időre elválik szeretett városától, beiratkozik a kolozsvári egyetem nyelv-és történelemtudományi karára, ahol alapos szakmai tudásra tesz szert. Az egyetemi évek befejezése után bölcsészdoktori címet szerez Batsányiné Baumberg Gabriella élete és költészete témájú disszertációjával, majd ösztöndíjjal tanulmányi útra Münchenbe utazik, ahol német nyelvet és irodalomtörténetet hallgat. Ezidőtájt, 1912-ben jelenik meg első verseskötete, a Versek a budapesti Athenaeum kiadásában.

Külföldi tanulmányi útja idején tüdőfertőzésben betegszik meg. A svájci Arrasban eltöltött kilenc szanatóriumi hónap nem hozza meg a várt eredményt (tüdőbetegsége egész életén át végigkíséri), de nagy hatással volt íróvá válására. Az itt szerzett élmények, megfigyelések, feljegyzések alapján írja később első érett regényét, a Haláltánc-ot, mely Thomas Mann azonos témájú Varázshegy-ével egy időben jelent meg. Fekvőkúra című versében így jeleníti meg a szanatóriumi magányt: „Szobámban a sötétség tanyázik, mint a felhő. / A csend is ütközik már, tetőig kúszva felnő. / S az árvaság köröttem kimélyül, mint az árok ,/ Nem gondol rám ma senki, s magam senkit se várok…”

„1914-ben tértem vissza Enyedre – emlékezik az írónő az Enyed az én városom című, 1947 tavaszán írt cikkében. – Itt 1917-től 192o szeptemberéig egykori iskolámnak gimnáziumában tanítottam. Több mint hat éven át voltam most megszakítatlanul enyedi lakos. A Bethlen utca 15. szám alatt éltem édesanyámmal. Ez a kolostorforma épület két emberöltővel előbb Gáspár Jánosnak, az első modern magyar neveléstudósnak volt munkaközpontja. Én is elmondhatok annyit a hajlékról, hogy innen történt komoly elindulásom az irodalmi pályán.” (Enyedi kollégái nagy műveltségű professzorok: Dóczy Ferenc, Knöpfler Gyula, Jékely Lajos, Ágai László, Járai István, Fogarasi Albert, Farnos Dezső, Bodrogi János, Halmágyi Antal és mások) E vallomása szerint itt állította össze második verseskötetét, a Seherezádé himnuszá-t, mely 1928-ban jelent meg Kolozsvárt. E kötetének verseiben teljesedik ki az eszmei és formai letisztulás. Berde líráját áthatja a mély felelősségtudat, az emelkedett humanizmus, a társadalmi kérdések iránti fogékonyság és a női sors mélyen átélt bemutatása. A kötet költeményeinek tartalmi gazdagsága és formai tökéletessége hamarosan azerdélyi költészet élvonalába emeli a szerzőt.

Ekkor írja Az örök film (Bp.1917.), Haláltánc (Bp.1924.) és a Romuáld és Andriána (Berlin, 1927) című regényeit is. Az utóbbival elnyeri az MTA Ormódy – díját. Innen kapcsolódik be a megújuló erdélyi magyar irodalmi életbe.

Az enyedi kollégiumba Berde Mária magával hozta a német impresszionista költők szeretetét és a magasabb irodalmi igényeket. A tanításban, a nevelésben rendkívül korszerűnek bizonyult, hatalmas tudásával és személyének varázsával ragadta meg tanítványait, akárcsak a korábban érkezett Jékely Lajos, akivel szoros barátságot köt. Az elsők közé tartozott, aki felismerte Áprily költészetének értékét, és tanítványai figyelmét is felhívta erre. Az enyedi diákok tőle tudhatták meg, hamarabb, mint az irodalomkritikusok és a kolozsvári lapszerkesztők, hogy Jékely tanár úr azonos azzal a költővel, aki kolozsvári lapokban Áprily költői néven publikálja gyönyörű verseit.

Bisztray Gyula irodalomtörténész, Berde volt tanítványa így emlékezik rá: „Európai műveltségű, széles irodalmi tájékozottságú, kiváló szellem, akinek alkotásait – regényeit és hárfazengésű lírai költeményeit – joggal állíthatjuk legkiválóbb íróink munkássága mellé.”

Egy másik enyedi tanítványa, Veress Pál így idézi emlékét: „Mint tanár is rendkívüli volt, módszereiben teljesen elütött másoktól… Szép fiatal asszony volt, haját vastag fonatban koszorúba rakva viselte, mint a székely lányok. Beszéde halk, dallamos és olyan folyékony, szabatos volt, mintha felolvasott volna valamiből. Sohasem büntetett, nem szidott meg senkit, és a korholásban sem ment messzebb, mint egy gyermekét szerető komoly anya.”

Berde Máriát Enyeden éri az 1918-ban bekövetkezett tragikus fordulat. Ennek lírai lecsapódása, többek között, egy legendás hírű költemény, melyet 1920-ban az elvesztett kolozsvári egyetem falára körömollóval írt fel. Címe: A kolozsvári egyetem falára.

Az írónőnek 192o szeptemberétől ismét el kell válnia Enyedtől, mivel áthelyezik a Marosvásárhelyi Felső Kereskedelmi Leányiskolába, ahol 1932-ig tanít.

Az elszakadás fájdalmát fejezi ki a Búcsúvétel című költeménye. (6. Versmondás)

Marosvásárhelyt pedagógiai munkája mellett Berde teljes lendülettel kapcsolódik be a megújuló irodalmi életbe, ezzel az erdélyi magyar irodalom intézményesítésének élvonalába kerül. Marosi Ildikó szavaival élve az irodalmi „megújhodás egyik motorja” lesz: a Kemény Zsigmond Társaság egyik újraindítója és alelnöke, az Erdélyi Irodalmi Társaság (melynek 1917-től tagja), az Erdélyi Szemle és a Zord Idő munkatársa, a PEN Klub alelnöke. Az Erdélyi Helikon irodalmi parlament gondolatának ő is ő volt a szülőanyja. Berde vallomása szerint a csoportosulás nevét is ő adta. Természetes, hogy az 1926-ban induló Erdélyi Helikon írói tömörülés meghívottja, de az első találkozón betegsége miatt nem vehetett részt. (Tabéry Géza írja Emlékkönyvében: „A vécsi Helikon gondolatának Berde Mária volt a szülőanyja. Ezerkilencszázhuszonháromban, szeptember első napjaiban templomszentelés volt Gernyeszegen. A templomszentelésre érkezőket Teleki Domokos látta vendégül s templomi szertartás után az ő kastélyában volt nagy ünnepély irodalmi esttel… Az irodalmi est, melyen Berde volt a sláger, a gróf barokk termében folyt le… Amikor műsor végeztével a közönség már oszladozóban volt, Berde odaállt az emelvényre s azt mondta Teleki Domokosnak: – Itt kellene megcsinálni az erdélyi Helikont. A régről ismert kisfiú, akit Kemény Jánosnak hívtak Berde háta mögött állt. Hallotta a felhívást… Két évvel később ezerkilencszázhuszonöt márciusában a marosvásárhelyi írók Szászrégenben vendégszerepeltek… Kemény azt kérdezte, elég idősnek tartaná-e őt Berde ahhoz, hogy kézbevegye a Gernyeszegen felvetett erdélyi Helikon ügyét? … Pontosabb megállapodásra ezúttal sem jutottak, csak azt szögezték le, hogy Kemény báró megindítja a mozgalmat…” Azonban a Vallani és vállalni című vitanidító cikke nyomán kialakult eszmecsere elmérgesedése következtében valamint személyes okok miatt Tabéry Gézával, Olosz Lajossal, Szombati-Szabó Istvánnal, Bárd Oszkárral és Molter Károllyal együtt, 1933 tavaszán megalapítja az Erdélyi Magyar Írói Rend-et (EMÍR), majd kiválik az Erdélyi Szépmíves Céh-ből és az Erdélyi Helikon-ból.

(Részlet Makkai Sándor Berde Máriához 1933. március 20-án intézett leveléből: „Természetesen nagy veszteségnek tartom, hogy az oly szépen kigondolt helikoni összejöveteli tervből a Mária értékes hozzájárulása kiesik. Szeretném, ha ez nem volna végleges szakítás…”)

Az EMÍR a „vallani és vállalni” program szellemében a társadalmi regény fellendítője szeretett volna lenni, hogy szolgálhassa a „mindenkori má”-t. Mennyire helytállóak napjainkban is az egyik levelében megfogalmazottak: „Az erdélyi író… lelkiismereti ember… sem utánzóivá, sem közönségévé nem válhatunk a sivár és küzdelmeinkhez semmi közzel nem bíró irodalomnak. Mert az erdélyi irodalom sorsirodalom… Az EMÍR azért alakult meg, hogy ilyen művekre serkentsen, és hogy azokat a betű éhes koldusáig eljuttassa.” Sajnos a vállalkozás anyagiak híján 1937-ben megszűnt.

Az enyedi évek végétől Berde szépirodalmi munkásságában a próza tölti be a domináns szerepet. A fentebb említett regényei mellett ezután írja híres társadalmi regényeit, a Szent szégyen-t (M-vásárhely, 1925.), a Földindulás-t (Kv. 193o), a Szentségvivők-et (Nagyvárad, 1934), a Tüzes kemencé-t (Bp. 1936.), és egyetlen történelmi regényét, A hajnal emberei-t (Bp. 1943. teljes kiadása Kolozsvár, 1995.).

Berde regényeinek jellegzetes témája a nő-sors ábrázolása: a nők társadalmi helyzete, a női emancipáció, a jogfosztottság, kiszolgáltatottság, a női egyenjogúság, a leányanyák sorsa. E regényeivel válik a női szenvedélyek mesteri ábrázolójává.

Realista prózai művei mellett jól megférnek költői hangvételű, szimbolikus, néha szimbolista meséi, prózai balladái és más kifejezési formájú írásai is.

Írásműveinek jelentős darabjai több kötetben napvilágot látott novellái, népmesegyűjteményei, színpadi alkotásai, tanulmányai is, publicisztikai írásai is.

Szépprózai stílusáról állapítja meg Schöpflin Aladár: „Berde Mária gondosan formált mondatai úgy csengenek, mint az ötvös kalapácsa az ellenálló fémen.”

Az EMÍR kiadásában jelent meg 1934-ben a Szentségvivők című dokumentum- és kulcsregénye, amelyben a 2o-as évek elejének marosvásárhelyi irodalmi küzdelmeit mutatja be, ezzel a kibontakozó erdélyi irodalmi élet megszületésének hiteles képét adja.

„Valamit csinálni kellene – így kezdődik, s ahogy ez a három szó előzöng a koporsó levegőtlen némaságából, az művészet és történelem egyszerre” – állapítja meg Benedek Marcell recenziójában…

…És így folytatódik: „Itt nem volt eddig szellemi élet? A Bolyaiak, a Kőrösi Csomák, a Kemények, a Gyulai Pálok földjén? // „Teret kell nyitni és lehetőséget kell adni a bontakozó szellemi folyamatoknak. Meg kell értetni a széles rétegekkel, hogy a kiváló elme a legdrágább nemzeti kincs, melyet pusztítani hagyni a legnagyobb könnyelműség és kárhozat” – mondja a regény egyik kulcsszereplője, Korlát, aki mögött Osvát Kálmán, a Zord Idő alapítója rejlik, de felismerhető az írónő (= Zudor Anna), Molter Károly (= Krammer) és mások. Benedek Marcell írja a regény szimbolum-értékű betétjéről: „Berde Mária egy szép versében is elmondta azt a gyermekkori élményét, amelyet ennek a regénynek szimbolikus pillérévé tett. A falusi lelkészt havas éjszakán messzi tanyára hívják, hadoklóhoz. Kislányát nincs kire hagynia, magával viszi. A keserves veszedelmes úton elvesztik a magukkal hozott bort és kenyeret. A haldokló epedve várja az Úr testét és vérét – nincs mit tenni, a lelkész egy kis puliszkával és tiszta vízzel helyettesíti az Úrvacsorát.

Ennek a történetnek vékony s mgis erős pálcikáját mártotta Berde Mária a nyers valóság formátlan anyagába, hogy azt művészi alkotássá kristályosítsa.” (Nyugat, 1935./3. sz.)

Berde Mária magánéletében is változást hoznak a marosvásárhelyi évek: itt kötött házasságot dr. Róth Jenő banktisztviselővel, akiben igazi élettársra talált. Az eredetileg német irodalom szakos tanár nemcsak hűséges hitvestársa, hanem írói munkásságában is állandó segítője lesz. Kabdebó Erna szerint „Egy életen át követte és szolgálta Máriát. Önként tette, jól érezte magát ebben az árnyékban. Eszményi munkatárs-férj volt.” Róla írja Berde Mária: „Az én R. betűm, melyet írói nevem előtt viselek, mint záróékkövét a gyűrűnek, legjobb énemet jelenti. Házasságunk óta férjem ugyanis legszigorúbb belső titkos műbírálómmá nőtte ki magát, kinek csodálatos gondja kíséri azóta minden legkisebb írásaimat, verseimet, novelláimat és tanulmányaimat, de még irodalmi kérdésekben írt levelezésemet is. Mindenesetre kissé szokatlan, hogy valaki saját kritikusát bírja házastárs gyanánt.” (Kézirat)

(7.) Marosi Ildikó 1969-ben Kabdebó Ernával készült interjújából ismerjük meg leghűségesebben a Marosvásárhelyt élő írónőt (Felolvasás)

Marosvásárhelyről a megújuló erdélyi irodalom szürke eminenciását 1932-ben megkérdezése nélkül áthelyezik a Nagyváradi Állami Kereskedekmi Leányiskolába. Ekkor, Nicolae Iorga miniszterelnök, talán fájdalomdíj gyanánt, a Teleki Téka és a Marosvásárhelyi Városi Könyvtár felügyelőjévé nevezi ki.

1936-tól Berde egészségi állapota egyre rosszabbodik, állandó kezelésre kényszerül, ezért 1942 augusztusától nyugdíjba vonult. Életének utolsó állomása Kolozsvár, ahol hatvan évvel ezelőtt, 1949. február 2o-án, hatvanéves korában meghalt. Halálakor alig vették észre, hogy jelentékeny irodalmi egyéniség hunyt el. A Házsongárdi temetőben, gróf Mikó Imre sírja közelében nyugszik, de lelke ott lebeg szeretett városa és Kollégiuma fölött. Rá is illenek Áprily Lajos sorai: „A lelkük ott barangol néha távol, / Enyed körül diákos érzelemmel. / Őszülnek s halnak is. De a halálból / Még visszanéznek nagyhűségű szemmel.” (Véndiákok)

Berde Mária különböző műfajú alkotásaiban emléket állít választott szülőföldje, Enyed és Kollégiuma gazdag de tragikus történelmi múltjának és jelenének. Ilyen témájú műveit jórészt pályájának csúcsán, a harmincas – negyvenes években írja.

„ A nagyenyedi évek és főleg a Bethlen Kollégium később számos írásának ihletet, élményt adó anyaga lett. – állapítja meg Jancsó Elemér – Az enyedi történetek, Apánk az ajtó mögött, A legboldogabb testvér, A csodatevő notesz, A beszélő buba című elbeszélései, Enyedről írott cikkei, A hajnal emberei regényhősei és sok-sok vers, karcolat, megjelent vagy kéziratban maradt írás tükrözi a gyermek- és ifjúkor és a múlt század Nagyenyedének sajátos világát.”

Az Enyedcímű városképében (az Erdélyi Helikon 1931. június-július, augusztus-szeptemberi Kuncz Aladár emlékszámban és októberi számában jelent meg Dóczyné Berde Amál illusztrációival) a szerző levéltári kutatások alapján végigkíséri Nagyenyed történelmét 1293-tól, az „Enud”-ról fennmaradt első írásos emlékektől saját koráig. Jancsó Elemér így értékeli e tanulmányt: „… a Nagyenyedről írt szociográfiai tanulmánya már világosan mutat(…)-ja, hogy elsősorban a reformkor és 1848 kötik le érdeklődését. Az Enyedről szóló tanulmánya nem csupán e város iránti szeretettel megírt mű, hanem mintaszerű tudományos alkotás is. Berde teljes képet ad a városról a római emlékektől napjainkig, s bár központjában a XIX. század és főleg 1848 eszményei állanak, a régi múlt tanulságait köti össze benne kora időszerű feladataival. Nem akármilyen hagyományt idéz, hanem azoknak az üldözött és a maguk korában elbukott haladó törekvéseknek állít emléket, amelyek nemcsak e város, hanem egész Erdély együtt élő népeinek közös nagy hagyományai.”

AzEnyed monográfia és A nagyenyedi Bethlen-kollégium szerepe a 19. század szabadságmozgalmaiban témájú tanulmány a Baumgarten-díjas A hajnal emberei című széles sodrású történelmi regényének előtanulmányai. E fő művében Berde méltó emléket állít az erdélyi reformkor küzdelmeinek, valamint az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc hősi eseményeinek és tragédiáinak. Megírásának körülményeiről idézzük az 1947-ben írt (8.) Enyed az én városom című írásának néhány sorát. (Felolvasás)

A regény központi hőse idős Szász Károly, minden idők egyik legkiemelkedőbb enyedi majd a marosvásárhelyi Református Kollégium professzora. Életútjának ábrázolásával a szerző bemutatja az erdélyi szellemi élet történetét és politikai csatározásait a XIX. század második és harmadik felében. A főhős kedvenc tanítványát, Diénes bárót Kemény Dénesről, az akkori Erdély egyik legképzettebb politikusáról mintázta. Szerepel a műben a Szász Károlyért rajongó Zsigó báró kisdiák, a későbbi nagy regényíró, Kemény Zsigmond is, aki a „burg”-ból jár be a kollégiumba és imádott tanára, Szász Károly lakására. A nagy formátumú, széles ívelésű regény rendkívüli drámai erővel örökíti meg Enyed százhatvan évvel ezelőtti, 1849. január 8-án kezdődő pusztulását és következményeit. (9.) Felolvasás

Az Enyed című tanulmány záró soraiban, a város tragikus történelme ellenére is, jövőjét illetően az optimizmus hangján szól Berde Mária. (1o.) (Felolvasás)

A kollégiumi tanulmányait befejező Diénes báró a búcsú fájdalmas pillanataiban, még érezve Szász Károly professzor kezének melegét, fogadalmat tesz: „Szolgálni csendben, látatlanban egy nagy ügyet: a sírig.” Ez Berde Mária írói és emberi hitvallása is, ezt tette gazdag irodalmi munkásságával egy életen át.

 

 

 

Marosásárhely, 2oo8. november 28.

Nagyenyed, 2009. február 19.

Szászrégen, 2009. március 3.

 

Józsa Miklós

nyugalmazott magyartanár

Nagyenyed