Erdélyi szórványzarándoklatok
Nemzetmegtartó felelősségét, magyarsághűségét, a nemzeti múlt iránti tiszteletét kifejező szándékkal nemes kezdeményezést vált valóra 2003 óta minden esztendőben az erdélyi, Fehér megyei nagyenyedi magyar közösség a Dr. Szász Pál Egyesület szervezésében: évente augusztus 20-án felkeresnek egy-egy Árpád-kori települést, ahol már a történelmi próbák miatt fogyóban van a magyar közösség és temploma is veszendőbe került, s ott ökumenikus istentisztelettel emlékeznek meg Szent István szellemi-lelki örökségéről. Az idén a szásznagyvesszősi templomban gyűltek össze katolikusok, reformátusok, unitáriusok Nagyenyedről s a környék aprófalvaiból.
A szórványzarándoklat 2003-ban Marosszentimrén kezdődött, majd évenkénti sorrendben Magyarigenben, Verespatakon, Alvincen, Boroskrakkóban, Abrudbányán, Sárdon, Magyarszentbenedeken, Asszonynépeiben, Szászsebesen s az idén Szásznagyvesszősön folytatódott. A megemlékezések célja felmutatni, hogy az évszázadok zivataraiban nagyon megfogyatkozott Fehér megyei magyarság élni akar, erősíteni szándékszik hitét a megmaradásban, ápolni szeretné épített örökségét.
Marosszentimre, az első felkeresett, istentisztelettel megszentelt hely akár jelképes értelmű választásnak is tekinthető, hiszen e XIII. századi kisfalu, mint neve is jelzi, Szent Imre hercegről nyerte nevét, aki a falu és templomának védőszentjeként őrködött évszázadokon át a magyar közösségen. A reformáció idején reformátusok vették át a templomi szolgálatot, s a XX. század elejére, a trianoni csonkítás után fokozatosan elfogyott magyar lakossága, megfogyatkozott gyülekezete, és a templomépület is leromlott, európai ritkaságú freskói ma is az enyészetnek vannak kitéve. Jékely Zoltán híres verse (A marosszentimrei templomban), mely erről a drámai pusztulásról szól, ezért mottója lett a nagyenyediek kezdeményezésének, hogy évente egyszer, a Szent István-napokon felkeressék Isten elhagyott hajlékait és töltsék meg ünneplő lélekkel, jövőt remélő imádságos lelkülettel. Jékely gondolatai az idén is felidéződtek Szásznagyvesszősön: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont… de énekelünk mi százak helyett… – azt bünteti, akit szeret az Úr -, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul.”
Szásznagyvesszős XIV. században alapított település, katolikus közösség élt itt is, majd a reformációban protestánssá lettek, ma már a településnek csak a 6 százaléka magyar ajkú, a faluban már csak 18 református magyar ember él. Az idei ökumenikus istentisztelet érkezettek Gudor Botond, a nagyenyedi egyházmegye esperese, gyulafehérvári református lelkipásztora, Csécs Márton Lőrinc, torockói unitárius lelkész, Táncos Levente György dicsőszentmártoni római katolikus plébános, Simon János, szásznagyvesszősi és Nagy Ferenc szőkefalvi református lelkipásztor szolgálatával imádkoztak hálaadással az elődökért és könyörögtek reménységgel a jövendőért. Igét hirdetett Gudor Botond esperes, az összefogás fontosságát hangsúlyozván. Táncos Levente György plébános pedig rámutatott: Vissza-visszatérő ünnepünkön megérezzük, hogy magyarnak lenni büszkeség és fájdalom is egyben. Az ökumenikus megemlékezés jeles eseménye volt, hogy a nagyenyedi származású, ma a Veszprém megyei Peremartonban élő és alkotó festő- és grafikusművész, Holányi Julianna ajándékaként egy grafikai kiállítással is gazdagodhatott az ünnep. A művésznő elkészítette az eddig felkeresett szórványtemplomok tusrajzait. A képeket a kórus karzatán állították ki, s folyamatosan bővülő vándorkiállításként viszik majd tovább az ünnepelt településekre ezentúl. Az értékes tárlatot a nagyenyedi származású Rácz Levente, a szórványzarándoklatok elindítója, a kolozsvári Sapientia egyetem munkatársa nyitotta meg. Mi, mai nemzedékek, sajnos megfordítani már nem tudjuk a több évszázadon át kialakult, számunkra hátrányos demográfiai helyzetet, melynek eredményeként templomaink már csak a dicső múltról beszélnek, mutatott rá. Mindössze abban reménykedünk, hogy a hanyatlást meg tudjuk fékezni közösen. Éppen ezért feladatunk, hogy Fehér megyei szellemi végvárainkba zarándokolva a mindenkori magyar egységet és összetartozást megerősítsük. Befejezésül Lyka Károly művészettörténész A falucska temploma című írásából idézett: „…A templom a falucska őrszeme, vára. Harangszavára rögtön válaszol a falu szíve: a rémület sikoltása vagy az öröm kurjantása vagy pedig az estvéli ima halk mormolása a válasz. A templom a falu akadémiája, parlamentje, meteorológiai intézete, telefonja…, szíve-lelke. Van templom falu nélkül, de nincs falu templom nélkül, így lesz ez, míg a falu falu lesz…”
Toldi Éva (Veszprém)