Rendhagyó módon ezúttal egy jeles intézmény, a nagyenyedi Bethlen Kollégium mutatkozott be az Áprily-estek legutóbbi rendezvényén, amelyet a Magyar Kultúra Napján, január 22-én tartottak a Dr. Szász Pál Közösségi Házban. A 387 éves iskola a tartós felemelkedések és mély alázuhanások között élte meg az erdélyi magyar történelem csaknem négy évszázadát.
Nemrég érdekes adalék birtokába jutottam. Egyik nagyenyedi ismerősöm mesélte azokat az akadályokat, amelyeket egykori kolozsvári telkük visszaigénylése során tapasztalt. Eltűnt a telekkönyv, nem tudta igazolni a tulajdonjogot. Néhai édesapjától, Millea Silviu-tól aki a telek tulajdonosa volt, semmi igazoló okirat nem maradt fenn, habár precíz teológus és jogászember volt. Közben 1958-59 táján, a magas adók miatt, kénytelenek voltak az államnak adományozni ezen ingatlanukat.
“Egyik tribun vezényszavára minden oldalról lövöldözni kezdettek a foglyokra. A lövöldözések mellett lándzsákkal, dorongokkal, vasvillákkal, fejszékkel, nyársakkal kezökben rohanják meg őket, a 800 embert. És kezdetét veszi egy olyan irtózatos mészárlás, milyenhez hasonló aligha történt még a földön… szerencsétlen áldozataikat vadállati kéjjel ölik, vágják darabokra. Kegyelmet nem adnak senkinek. A csecsszopó gyermeket sem kímélik. Még szerencsésnek vala mondható, kit golyó talált, vagy kinek lándzsa fúródott szívébe és meghalt, mert százan meg százan valának olyanok, kik összemarcangolt testtel, összetört tagokkal órák hosszáig vívódtak a halállal. ”
Néhány napja csak, hogy visszatértem Nagyenyedről, és Sánta Ferenc főhőseként bolyongok. Ezt a falut nem lehet megírni, hangzott el a Húsz órában, amikor a huszadik század magyar fejeket lebunkózó sorstragédiái sorra megelevenedtek az újságíró szeme előtt. Ilyenkor a nyelv megbénul, a jegyzetfüzet elkallódik, a riport pedig soha nem készül el.
