A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJÁN
Nyitóbeszéd
A D O R J Á N M Á R I A
pasztell -festmény kiállításán
2014. április 11.
1964-től minden évben a költészet napja április 11-e, -1905-ben ezen a napon született Budapesten, József Attila, nehéz életű zarándoka a földi létnek. Rövid pályája szüntelen harc volt a kegyetlen XX. század goliátnagyságú ellenfelével. Már élete első éveiben, mint félárva, szembe találta magát a nagy ellenféllel, mert neki, mint gyermek, játék helyett keserű küzdelem adatott, mint ifjú, emberfeletti vívódás, hogy felnött fejjel megtapasztalja, a nagy páncélossal szemben az ő küzdelme szélmalomharc. A sors nemcsak a város, hanem a lét peremére kergette, ahol 1937. december 3-án, olyan könnyen széttaposta őt a nagy páncélos vastalpa. Tudta és vallotta “dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes” Így akart ő szépen élni és dolgozni nagyon rút körülmények között. 32 év alatt az ember felörlődött, a harcos elbukott, de amit költőként munkált az a magyar kultura egén csillagkét tovább megy, ragyogva nemzedékeknek és benne van, ott van az összköltészet tejútrendszerében, így örök amit ő alkotott. Igen, közel 4500 éve, Gilgames eposz óta a költészet örök. Így volt ő múlandó zarándok, legyőzőtt harcos, időket és korokat áthídaló hagyatékkal. Melyik ez a hagyaték? -maga a vers, mert, ha van vers beszélhetünk költőről, ha többen vannak, és vannak, akkor költészetről, aminek megszólaltatása a verselés, mindezt együtt nevezzük kölészetnek, -ami minden évben megérdemel egy napot.
Itt, ma találkozik a költészet és a festészet., a kétpetéjű ikertestvér, mindkettőnek családneve (a görögből) –POÉZIS- az elsőnek keresztneve -ÉRZELMEK- a másodiknak –SZÍNEK-, tehát: érzelmek poézise és színek poézise. Az érzelmek poézise maga a vers, bentről a lélekből hatol kifelé. Érzelem, amiből lesz kifejező szó, értelmes mondat és mindezt rímbe rázza, a költő, mert ő a mestere, hogy lélekből fakadva megszülessen a vers és aki elszavalja, az tovább adja, aki olvassa maga is átélje. 1928-ban Kosztolányi Dezső a versről így fogalmaz : “A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.”
A költészet, azaz érzelmek poézise. A költőben az öröm vagy bánat elindít valami visszafoghatatlant az érzelmek által, ami kifele tör és amit átélt, annak hangot ad a versben, ez a költészet.
A festészet, azaz színek poézise. A festőben s szemlélt táj, a rajta mozgó ember, a csend élet, vagy mozgó élet, ott benn megértint valamit és megszületik a fehér fekete vázlat, ami a vásznon, vagy papíron a színek által lesz teljessé a kész alkotásban, ez a festészet.
Az érzelmek poézise megszólal a versben.
A színek poézise kiábrázolja az érzelmeket.
Mindkettő kivűltről indul, a lélekben munkál, egyik szól a másik kiábrázol, vagy ahogy Szimonidész, az ókori görög költő fogalmazott: “A költészet beszélő festészet, a festészet néma költészet”.
Adorján Mária lelkében is így munkál gyerekkorától a külvilág varázsa, hogy a bensőjében születet vázlat a fegyelmezett ecset és paszell vonás által rávetítődjék a papírra, ahol a színek poézisén át befejezett alkotássá érlelődjék, és a szignó utolsó vonása kimondja, a kép befejezett. Így születnek az asztal síkján , vagy a festőálvány majd függőleges mezejében az alkotások, ez amit bárki szemlélhet, de minden festő életében van egy sajátos vászon és egy egyedi színpaletta, és ezt a sajátosan egyedit nevezte Székely Mihály festőművész önéletírésa címében: “Küzdelem a festészetért”
Adorján Mária hét gyermekes kertész családból indult, hogy megküzdjön saját művészetéért, hogy a Kollégium szorgalmas diákjaként jövőjét megalapozza, de sajnos kilenc és fél tanév után a szegénység felborította vágyai palettáját, és keservesen egybefolyt minden. –De munkába állt, családot alapított, három leánygyarmeket felnevelt, és öt ünokával büszlélkedve volt és van ideje művészetét fejleszteni, rendíthetetlenül alkotni és sokat tanulni. 17 éves korától ott volt Székely Mihály tanár festőművész mellett, aki mentora volt, tanítója, bátorítója, elbírálója. Barangolták együtt Enyed és környéke festői tájait, azzal a kedves és végtelenül szerény Mihály bácsival, mindannyink boldog emlékezetű Mihály bácsijával, akitől valamennyin annyi emberséget tanultunk és olyan sok szeretetet kaptunk. Később elvégezte a három éves Gyulafehérvári Festőiskolát, Horhát Horea enyedi festőművész vezetésével. Rész vett több mint száz közös tárlaton bel és külföldön, továbbá 25 egyéni tárlaton mutatta be alkotásait a művészetkedvelő közönségnek. Magáénak tud 4 városi és egy megyei első díjat és egy országos harmadik díjat. Művészete tökéletesítése szándékával látogatta az abrudbányai, kudzsiri, nagyenyedi és remetei festőtáborokat. Hosszú időn át olaj pasztellel alkotta képeit. Pár éve por pasztellre váltott, – tisztább színek, gyöngéd érzékenység, éles fényhatások, magas rajztudás, pontos kőrvonalak mind a kiforrott, realista stílusban alkotó művészt hírdetik. Témaválasztásában, talán egyenlő arányban van a táj és virágcsendélet, ő maga is vallja, hogy a virágcsendek szerelmese, melyeken a lelki gyöngédség, a női kéz kifinomultsága fedezhető fel. Egy csokor virággal lehet fájdalmat enyhíteni, köszönteni, jót kívánni, bocsátatot kérni, szeretetet átadni, annyi minden benne van a virág élő csendjében. A táj gyönyöre, a népi építészet még létező darabjai (parasztház, vizimalom), csobogó patak, büszkén ékeskedő szikla, mindezek a művészi hajlammal megáldottnak ihletforrást jelentenek.
Így gyönyörködhetünk e jelen tárlat képanyagában, ahol a por pasztell (a zsírkrétával szemben) magas minőséget igazol, ahol a kimondott pasztell színek egymást kiegészítve teszik az alkotásokat egésszé. Ott – a piros dáliás virág csendélet, -mekkora hatássál bír a gyümölcsszem hamvas frissessége, abban a tompa fényhatásban (azt zsírkrétával nem lehet megvalósítani), itt – a bazsarózsás képen, milyen mesterien van kidolgozva, a világosabb rózsák színfoltjában a gyöngéd szirom szél (kontúr) semmi nem eröltetett, minden természetes. Marosparti ősz -az őszi színek békésen megférnek egymás mellett, egymást kiegészítve teszik teljessé az alkotás. Az útszéli vörös bokor –megfigyelhető, hogy a szigorú realista fegyelmezettség mellé bevitt a merevséget lazító modernséget, amitől fellélegzett a kép, amitől élő. Ott a sarokban a téli fények sejtetik a kopogó hideget.
A festés lendülete társult a tanulás és fejlődni akarás szorgalmával, -aminek látszik az eredménye
75 évesen, mondja a művésznő, hogy nagyából festői tevékenységét befejezettnek tudja, utoljára tiszteleg munkáival a nagy közönség előtt. Testében fáradt, bensőjében súlyosan beteg, és egyidőben súlyos beteg hitvestársát is gondoznia kell. A tájat sem tudja úgy barangolni mint régen tette, ezt igazolja a sok virágcsend, művészi mozgástere a családi hajlék méreteire korlátozódott. Itt igazak reá vonatkozólag is a világhírű festő, Vincent Van Gogh szavai: “Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem”. Mindez nem panasz akar lenni, hanem alázatos leborulás és hálaadás Istennek, akinek áldásával meg tudta alkotni életművét. Semmi sem volt véletlen ezen röpke 75 év alatt, háromszor negyed évszázadban. A nagy mű talán befejezett, mert öröm és bénat, mosoly és könny egybeömlöttek, hogy a színek mind inkább tisztábbak és az érzelmek öszíntébbek legyenek.
Egry József írta: “Az átlag festő azért fest, hogy éljen, a kiváló festő azért él, hogy fessen.”
Kedvess Adorján Mária, Isten áldását kérve életére, kívánom, hogy továbbra is alkosson, mint kiváló festő..
Tisztelt művésznő, tisztelt jelenlévők. Én nem vagyok művészettörténész, sem festőművész sem a művészetek szakavatottja, református lelkipásztor vagyok, Istennek méltatlan szolgája. Vagyok művészetkedvelő, festményekben gyönyörködö, művészeket tisztelő apró ember a mindennapokban,. Ezek tudatában teszem e pár gondolatot a nagy életmű margójára. Köszönöm, hogy szólhattam és kőszönöm, hogy meghallgattak.
Nagyenyed, 2014. április 11.
Tóth Tibor
református lelkipásztor
A rendezvényen készült fotók megtekinthetők itt.