Áprily Lajos

Áprily Lajos, a jeles transzszilván költő 1887. november 14-én született Brassóban. Édesapja Jékely Lajos, édesanyja Zigler Berta. A család két év múlva Parajdra költözik. A serdülő gyermek itt szereti meg a festői erdélyi tájat. Tanulmányait a székelyudvarhelyi reáliskolában kezdi, az első osztály elvégzése után egy ideig magántanuló. Mivel édesapja a kolozsvári gyufagyárban kap állást, a kincses városba költöznek. Itt végzi az ifjú Jékely Lajos gimnáziumi tanulmányait a Református Kollégiumban, majd a kolozsvári egyetem magyar-német szakos hallgatója lesz.

Miután megszerzi a tanári oklevelet, Jékely Lajos ( később felvett költői nevén Áprily), rövid párizsi útját követően, 1909 őszén megpályázza és elnyeri a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjének helyettes tanári állását, majd egy év múlva az intézet gimnáziumának végleges és „rendes” tanára lesz. Szellemi kapcsolata azonban az enyedi kollégiummal már diákéveiben megkezdődött, hiszen egyetemi szakdolgozatát Kemény Zsigmondról írta, aki tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte. Előkészület ez, ha tudat alatt is, a közeli enyedi tanárkodásra. Talán ezért nem tekinthető véletlennek, hogy épp Enyedet választotta a fiatal tanár. Hiszen Enyedre érkezése előtt, hála Kemény Zsigmondnak, számára nem volt idegen a Maros parti „kedves kis magyar város” és kollégiuma.

„Hosszú ideig Nagyenyeden volt tanár – írja Kereszturi Dezső irodalomtörténész –, ebben a szelíd maros-menti városkában, melynek kollégiumában oly elevenek Erdély magyar századai, s melynek vidéke az erdélyi táj egyik legszebb darabja. S ha a körülötte élő hagyomány az erdélyi szellem minden romon újra építő erejének tiszteletére tanította meg, a hegyek és erdők a természet szerelmesévé tették. Ittas bolyongója lett az erdélyi világnak, turistáskodva, pisztrángra horgászva bejárta változó vidékeit, s költészetében a magyar irodalom múlthatatlan részévé avatta őket.”

Áprily prózai városképében, a Nagyenyedben így emlékezik egykori enyedi éveire:

A lelkes fiatal tanár kezdetben a Kollégium egyik internátusi felügyelőszobájában lakik, ahonnan rálát a történelmi levegőt árasztó várfalakra, az 1849. január 8- án lemészárolt enyedi magyarokat idéző emlékfalra. Miután 1911-ben elveszi feleségül menyasszonyát, a kolozsvári Schéfer Idát, beköltöznek „egy szerény kis sétatér végi házba.” Ide hozza Kolozsvárról idős szüleit is. Ez a ház ad hajlékot a családnak l9l7-ig, amikor lejönnek a „csendes tanársorra” , a Bethlen utca 9. számú egyemeletes tanári lakásba.

A sétatéri kis villa, ha nagyon kopottan is, de ma is áll a „kökényvirágos Őrhegy” lábánál. Mögötte a hegy tetejéig felnyúló, hatalmas gyümölcsöskert. Egyik írásában így tájolja be a tanár-költő az első családi fészket : „Ahol lakom, az ablakom a szomszéd csillagokra bámul.” Valóban a kis üvegezett teraszról feltekintve, a csillagok szomszédságában érezhette magát, alatta a fiatal sétatéri fák koronái; ha tekintetével körbejárta a környező, festői tájat, láthatta a „lapos Maros mentét”, a Holtmarost, és a szőlőhegyek aljában elterülő falvakat: Marosszentkirályt, Csombordot, Marosgombást. Igazi költőnek való táj ez! A ház mai tulajdonosai idős magyar emberek, akik kegyelettel őrzik egykori lakói emlékét , de az ott elhadók közül vajmi kevesen tudják e kis villa féltve őrzött titkát. Itt élte az ifjú házaspár első boldog éveit, itt született két fiuk, Jékely Zoltán, a későbbi neves költő és Endre. Természetes, hogy Áprily és költő fia számos versében visszatér e hajlék emléke. „Enyeden van egy kicsi út, / éjjel csavargó s róka járja .”, – ez az út házuk előtt vezet el „az erdők epres laposára”, a Bükkös laposára, ahova oly szeretettel sétáltak ki. „Maholnap őszi ködben áll a házunk / s körül a fák is mindmegannyia. / S túl őszi tarlón, hómezőkön is túl, / valahol messze jön-jön a fiam .”… „Ott jött világra Zsolt, szegény alant, / unalmas kispolgári szürkeségben. / Anyja fölött a május elsuhant / s az apja is már túl az ötven éven” – emlékezik a költő az első nagy családi eseményre. A fiú így örökíti meg a szülői házat: „Enyed város végén, ahol születtem, / most éjféli holdfényben áll a ház; / a hegyrefutó, görbe-fájú kertben, / a sírdombon négy fenyő citeráz /…”A szülőföldtől, a gyermekkortól térben és időben eltávolodott Jékely Zoltán visszavágyó, megható sorai az elvesztett szülői házat, a hazát, Erdélyt is siratják: „Hol a sétatérvégi kis család: / két felnőtt, két gyerek és két öreg? / Zokogjatok, zöldmohú sírkövek, / zokogjatok, fosztott, fekete fák!” A sétatér akkor még fiatal juhar-hárs-és gesztenyefái alatt, a kuruc diákemlékmű mellett vezető úton jár be a költő a kollégiumba, és érkezik haza családja körébe. „A sétatér hideg harmatban ázik, / lombtemetőn át érkezem hazáig. // Fáj látnom ezt a búskomor világot, / vén Homérosznak is szívébe vágott. // Ó, mennyi élet fekszik most a porba, / sáros cipőm részvétlenül tiporja: // a hárslevél, a röpke, halavány, / – bohó játék az élet hajnalán. – // A hársfalombok nyugtalan remegnek, / – izgalma, álma ifjú életemnek – // sóhajtó lombja szőke gesztenyének, / – le nem törült könny, régi könnyes ének- // sok őszi lángja rozsdarőt juharnak, / – kilobbant fénye vágynak és viharnak- // lomhán szállongó illatos dió – / – ó, sárba hullt, fakó illúzió! – // Didergő lelkem őszi ködben ázik, / szép szőnyegen jutok el a halálig.” Csak mélyen megilletődve lehet belépni a kis sétatérvégi házba és üvegezett teraszára, ahol Áprily Lajos sok szép költeménye született.

A második enyedi otthon a kollégium közelében a Tanársoron, az akkor hangulatos Bethlen utcában volt. Csinos egyemeletes szolgálati lakás, ahol a már népes család kényelmesen elfér, jöhet a harmadik gyermek, Márta. A ház mögött hatalmas, az Õrhegynek tartó zöldséges és gyümölcsös, mely Erdély legzamatosabb almáját, körtéjét, barackját, szilváját, legillatosabb dióját termette. A filagoria és a diófák árnyékában is sok szép vers született! Jékely tanár úr részben innen küldi be verseit Kolozsvárra, melyek ott Áprily költői álnéven jelennek meg. Két első kötetét, a Falusi elégiát és az Esti párbeszédet is itt szerkeszti. Ide várja haza édesapját későbbi költő fia a közeli kollégiumból.

Innen viszik ki a református temetőbe édesapját, idős Jékely Lajost (1833-1919), akinek halálát így örökíti meg a költő: „Apám nyolcvanhatéves ősz fejével / öledbe hullt a méhesből jövet.” Évek múlva országhatáron is átível az emlék és a fájdalom Áprily soraiban: „Mindszent-virágos ár sodor / s egy dísztelen sír gondja éget: / ó, hogyha áthajítanám koszorúval a messziséget. // Tudom, hogy vár ma, nő a köd, / nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy. / Határon átkiáltanám: / ringasd szelíd karokkal, Őrhegy! // Körül az este glóriás: / ezernyi gyertya gyú l- s kilobban. / Ő alszik fénytelen tovább / a kergetőző évszakokban:…”

Talán ma is ugyanaz a tujafa borul a sírra, ugyanaz a bodzafa sarjad ki évről évre, az egykori poszáták és aranybogarak ivadékai a mostaniak. És majd, ha „hó villan”, ugyanolyan „vérpiros bogyót” ejt fehérbe „a rózsa bokra”, mint hajdanán.

Áprily családja 1926-ban Kolozsvárra költözik, de az érzékeny lelkű költő és fia mindig visszavágyik az egykori kedves kisvárosba.

A Rasmussen hajóján című, harmadik Áprily-kötetben szép vers olvasható, amelynek ihletője, a Sabal maior nevű gyönyörű pálmakövület, mely ma is eredeti helyén, egy kis üveges szekrénykében csodálható meg a kollégium volt természetrajzi múzeumában. Lelkes diákok és tanárok szerzeménye. „ Ma milyen szép vagy és milyen meleg. / A hervadástól féltve védelek. // Ne mondd, hogy puszta rém e félelem – ; / a múzeumban voltál már velem? / Üveg alatt, a félhomályon át / nézted a pálma kőbordázatát? ” – kezdődik a költemény. A természet szigorú törvényére, az elmúlásra, az emberi élet pillanatnyiságára figyelmeztet a költő versében szimbólummá szublimálódott ritka lelet: „ Égő pompája, láttad- e, mi lett? / Kőgyűjtemény-dísz. Pálmakövület. // Kihűlt világok múmiája csak. / Megölte észak: Erdély, Kolcpatak.” Az aggodalom, és a belenyugvás fájóan szép sorai zárják a költeményt: „Hiába óvlak, elrepül nyarad. / Világok térnek vissza nélküled. // Melegségedből ennyi sem marad: / ‘Sabal maior.- Pálmakövület.’ ”

A gazdag természetrajzi gyűjtmény mellett ott a hatalmas kollégiumi könyvtár, melynek 1922- 1925-ig Jékely Lajos volt a könyvtárosa. A család, a katedra és az örök természet mellett itt lelt igazi otthonára. „Régi nagy szellemekkel társalgott itt, és közvetítette műveiket az érdeklődő ifjúságnak.” – állapítja meg Vita Zsigmond, a tanítvány majd jó barát. „ Belőled jöttek a könyvtár-homályba / öreg könyvekbe bűvölt szellemek.”- írja Áprily az Enyedi csend-ben. A költő egy prózai írásában így vall egykori könyvtáráról: ”Én találkoztam életemben egy nagy könyvtári álommal, egy megvalósult könyvtári álommal. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium könyvtárának magántermében két gyönyörű szép kidolgozású, azt hiszem, diófa szekrény áll, üveges szekrények, és azok gróf Mikó Imrének könyveit őrzik. Én könyvtáros voltam, a Bethlen-kollégium könyvtárosa, éveken keresztül, s gyakran jártam meghatott lélekkel ezek között a gyűjtemények között A gyönyörű ősnyomtatványokat kezembe vettem, kezembe vettem az olasz klasszikus kiadványokat, az Iliászt és Odüsszeiát, meghatva gondolva arra, hogy Mikó Imre egyetlen fia számára gyűjtötte ezeket a könyveket, és az egyetlen fia tizenöt-tizenhat éves korában meghalt, s úgy végződött a könyvtári álom, hogy a Bethlen-kollégiumra hagyományozta az egyik legszebb klasszikus könyvtárt, amely a görög és latin irodalomnak alkotásait tartalmazza.”

A kollégium folyosóin néhány régi tablóról Jékely Lajos tanár úr néz le ránk, mintha szelíd tekintetében benne volna a kérdés: „Hogy sáfárkodtatok a rátok hagyott gazdag örökséggel?”

A nagyenyedi éveket 1926-tól 1929-ig a kolozsvári tanárkodás és szerkesztői munka követi. Részt vesz az Erdélyi Helikon marosvécsi első két találkozóján 1926 és 1928-ban. Megbízzák az Erdélyi Helikon szerkesztésével. 1929-ben Áprily családjával Budapestre költözik, kezdetben a Lónyai utcai református gimnázium tanára, majd egy évtizeden át a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója 1944-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Egy ideig a Protestáns Szemle szerkesztője. Ekkori kötetei: Idahegyi pásztorok, Az aranymosó balladája, A láthatatlan írás, az Ábel füstje, Jelentés a völgyből. Műfordítás kötetei: Vers vagy te is, Aranyszarvas, Puskin Anyegin című verses regénye. Verseinek leggazdagabb válogatása A kor falára 1967-ben jelenik meg. Élete utolsó szakaszában a Duna-kanyarban, a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán (ma Áprily-völgy) az erdélyihez hasonló festői környezetben építi meg hajlékát.

Áprily Lajos 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten a hárshegyi szantóriumban. A visegrádi temetőben alussza örök álmát.

Kuncz Aladár szerint „… Áprily Lajos … költészete nemcsak az erdélyi líra létjogosultságát igazolja, és sajátoságait művészi formában örökíti, hanem a magyar irodalom egyetemes szempontjaiból is maradandó értéket teremt.”

 

 

Józsa Miklós