Nagy enyediek vallomása városukról

Igaz, jobb vigyázóhely nincsen is messzi környéken a város fölé bástyaként kiugró Őrhegynél és honnan lenne olyan klasszikusan négyszögű a nagytemplom tornya, ha nem rómaiak fundálták volna?

E családfához való ragaszkodásban hordták össze Enyedre lelkes gyűjtők – akár legendás ős családi ereklyéit – Marosdécséről, Gyulafehérvárról, Verespatakról s a Csáklyakő fürdőromjaiból az oltárköveket, szobrokat, feliratos, díszítéses faragványokat, az Európahírű bronzsisakot s a négy tabula cerara-t, a lehelletkönnyen felkarcolt latin szöveggel, melyekből kettő Németországban rekedt. – Áll az is, hogy a piaci Váradi-ház lebontásakor a falakban bélyeges római téglákra bukkantak…

A hit mindig szebbet tart, mint a bizonyítható valóság, mert Enyed római eredetéből csupán az országútjához nem fér kétség. A város medencéjétől délnek, a mai Fischer-oltványtelepen többméternyi hosszúságban leltek nemrégen is letagadhatatlan maradványaira. Innen kúszhatott fel a Kakasdombra, hogy a piacin, a Bethlen uccán, Kápolnán keresztül a Hosszú és Levélszín nevű határrészek lábjában az Akasztófadomb táján ismét a máig használt úttest nyomát tartsa. Kétségtelen, hogy ez volt a város ősi tengelye is, az irány csak Apafi fejdelem akaratából kanyarodott át a Magyar uccára, hogy kikerülje a kollégium tájékát – „az tanuló elme mindenekfelett jó csendességet kíván.” A várostól északra itt is, ott is kibukkan még, mint világnagy csontváz  törmeléke a Via Strata sárgafehér kövezete.

Ezt az országutat még a szászok sem esküszik le, pedig különben egyszerűen nem tudnak a város Brucla nevű nagyszülejéről. Csak anyját emlegetik a mai Enyednek, Strassburg am Marosch-t, vagy Mieresch-t, mely névadásban a készenkapott országútra való hivatkozás lappanghat, de már a várost ők, honszerző Hermann népei alapították, ha megyei – tehát magyar – települési részen is.

Hogy mikor? – Egy Nagyszebenben 1886-ban nyomtatott névtelen füzet szerint Enyed a XI-XII. századbeli, tehát a legősibb szász telepekhez számít. Emellett tanúzott volna az a románstílű kripta, melyet a lebontott templom alatt találtak a tizenkilencedik században s melyben a brosura szerzője a legrégibb szász templommaradványt gyanítja egész Erdélyszerte. Sajnos, a kripta eltűnt vizsgálatlanul. Van nézet, mely Enyed alapítási évét pontosan 1239-re teszi s a várat a tatárjárás elleni védőműnek tekinti. Bizonyos azonban csak annyi, hogy „Enud”- ról 1293-ban találjuk az első említést. Egy másik oklevél a XIV. század végéről, mely már „Nagyenyed”-et mond, hangsúlyozza, hogy a helység a szász székek kiváltságait élvezi.

A szabályos piactér, a sugaras uccaelosztás valóban a szász jellegű várostestvérek arcát idézi. Mivel azonban a Maros felől Enyedet hatalmas természetes földtüremlés védi, északnyugatról meg az Őrhegy könyököl fölébe: az uccák csillagszárai kettős patkóalakban kényszerültek elhajolni, körülkarolva az Őrhegyet és nyúlványait. Szász telepre mutat számos nevezet is, mint Varcagás ucca, mely Swarze Gasse-ra megy vissza, míg a Tót ucca a mai katolikus temetőről keresztelkedett. A Grintyen, Frankút, Grepen, Herzsa, Herlós szőlőskertek nevében még a laikus nyelvelemző is felfedezi a Gründchen, Frauengut, Heerschau(?), Hernlos megfelelőket. A Magyar ucca is arra mutat, hogy a magyarság külön lakott, akár Kolozsváron, tehát jövevénynek számított. Viszont a város ősi kültelkei már tipikusan magyar elnevezésűek: Felszeg, Alszeg, Gagyület, Ebhát stb. Az itteni lakosság eléggé gyorsan veszített talajt az őt körülgyűrűző betelepülőkkel szemben. Jellemző erre, hogy az eredeti helynév az idők folyamán a szászság ajkáról is lekopott, nyomába Egetten (Enyedin) került. Így születik meg Bruclán és Strassburgon keresztül a harmadik íz az unoka, a törzsökös magyar Enyed – s némely szerint már Hunyadi Mátyás idején, – miközben az elapadt szászság is megtart bizonyos védett helyzetet a városban.

Az 1293-ból való oklevél pedig arról intézkedik, hogy a gyulafehérvári káptalan akaratából „Filesd és Enud” helységekbe „valach mansiok” vagyis családok költözhessenek be mintegy hatvan számban, így tehát a város már az Árpádok alatt román népelemhez jutott, – valószínűleg káptalani zsellérség képében; az új lakók pedig a maguk nyelvtörvényei szerint alakították át a város nevét Aiud-ra.

Enyed magyar neve az Aegidius-ból (Együd, Egyed) úgy származhatik, ahogy az odavaló ember megyen helyett is menyen-t ejt. Hol, mely időben keletkezett a névadó szentély? A mai, 1866-68-ban épült evangélikus templom kőtáblája szerint a miatta lebontott – élő emlékezés szerint kicsiny és szegényes – kápolna „inchoatum est anno MCCCXXXIII. Et finitum IV”. De még ez sem lehetett a város elkeresztelője, mert az Enud név jóval régibb keletű, így hát fel kell tennünk, hogy a névtelen brosura szerzője által látott ősi románstílű kripta őrizte emlékét a templomnak, mely a bencések kedvelt szentjének tiszteletére épülvén, az egész várost mindhárom nép ajkán maga nevére hódította.

A – már másodiknak tekintett – szentély mellé a tizenötödik században rakódott fel a gótikus nagyteplom, mely jelentős lélekszámra vall. Ősi alakjában e szentegyház tiszta stílust mutatott, de soha semmi szoros rokonságban nem állott a „római” s eredeti rendeltetése szerint nem is a harang-, hanem bástyatoronnyal. Hogy a megfeledkezések előtt milyen külön szerepe volt a két szomszédos Isten – házának, nem tudni, ahogy nem ismerjük a vár keletkezésének történetét sem. Az építőkre – Herepei professzor szerint – a települők fő építőanyaga vall reá: A Maroson túl fekvő Apahida község kőfejtőinek lajtamesze. Ebből faragódtak a személyforgalmat szolgáló déli kapu gótikus kerete, a templom s a várfalak nagyobb kőrészei, az úgynevezett „szépbástya” csipkés-taréjos oromzata s végül azok az elmés lépcsőzetek, melyek a várfal mellvédjinél körbenfutó galériához vezettek fel… s jellemző tény, hogy az első ismert enyedi vezetéknév 1341-ből: Hench Imannus!

Szászok építették tehát a vegyes anyagú, de földszinten tömör és kitűnően kötött „kerítéseket”, a felső, vékonyabb téglamellvédekkel; s az ahány annyi formájú kétemeletes nyolc bástyát, melyek közül a délinek – tudomásunk szerint – egyetlen hasonmása akad Spanyolországban. Ők tervelték volna ki a várudvart hajdan kettéosztó harántfalat, mely a várkastélyt három-, sőt négyszeres menedékké avatta. Ha az egyik kapun betört az ellen, maradt a másik udvar és onnan még mindig be lehetett húzódni a hatalmas templomba, végül pedig a bástyatoronyba. Nem hiányzott a víz sem és gondoltak az építők a biztonságos raktárhelyiségekre is. Az új evangélikus templom alapozásakor a feltárt pinceboltokból még marokkal szedték ki a gyermekek az elfeketedett, égett búzaszemeket.

Ma pincék, kútpincék eltömve, a vársétány lépcsőgerendái tőből letördelve s az egyes bástyák már jóval később felhúzott zsindely- és cserépteteje szitává ritkázódott; a sziklakemény courtine-t kelet felé idétlen cementkapuval törték át, a harangtorony oldalából kiálló vasgolyóra pedig rásütötte a józanság, hogy műágyúgolyó… Csak a természetnek fájt a közöny, a gúny és a sorvadás. Isten magvetőivel magvakat hordatott fel az ágyúk helyébe, úgy, hogy ma kis allék bokrétázzák a csonka, időlátott falakat, s csoda lehetne, hogyan vetekedik olykor virágzásban a kovácsok bástyájának borostyánbokra.

A védőművek emblémái – patkó, lakat, csizma, vasbárd – tanúságot tesznek, mely iparágakat űztek a lakosok a művészi ötvösipar mellett, melynek – állítólagos tárgyi emlékein kívül – bizonyítéka a későbbi feljegyzés is egy Berzi nevű „ősi ötves családról”. Mészárosok, szabók, kerekesek, kovácsok külön tartottak egy-egy kisebb bástyát. Csizmadiák, lakatosok közösen a délkeletit, a szép déli kapubástya a szűcsöké, a kilencoldalas délnyugati a timároké. Legérdekesebb szerepe van a nyugati első bástyának: a Kalandosok Társaságából Apafi alatt alakult Szentlélek Társulaté, az iparosok temetkezési egyletéé. S ha nem felejtjük, hogy a Kalandos Társaságok – vallásos körök – ősei s nem utódai a céheknek, akkor nyolcszázéves szokást kell gyanítanunk az aktusban, amikor a Társulat egy-egy tagnak halálakor máig is rézlapot köröztet a társak között az elhantolásra való felszólítás gyanánt és bizonyos állandósult, kegyeletes szertartások szerint ássa meg a sírt Enyed mindenrendű halottainak.

Az ilyen gondosan tartott szokások s maga a vár iparos jellege is szász eredetre mutat, de a bástyák feliratai már latin és magyar szövegűek. Ma a kis erődök különféle szerepet töltenek be. Olyikban szalonnát őriznek a céhek jogutódai, van amelyikben a világhírű „ Nagyenyedi Kovács-krém” porcellán- és üvegtégelyei állanak raktáron. Különálló életet élt s él mostanig az északi főkapu felett épült Bethlen-kastély, vagy „Károlyi Zsuzsánna-háza”. A várgyűrűbe nem egészen beillő alkatrész, mely bástyatoronyból alakulhatott át rendházzá. Tágas refektórium, boltíves termek, kőkeretes ablakok, ajtófélfák, egy nagyon keskeny csigalépcső… „Capituli… 1541”- még világosan kivehető a kapu fölötti, rusticával csonkított kőtáblán. Valószínű, hogy e várrész az 1556-57-beli saecularizatio után ment át a gyulafehérvári káptalan javaiból fiskális tulajdonba.

A várat illető további jogi eltolódásokról nincsen világos képünk. A Báthory Gábor-féle összefoglaló kiváltságlevél még így szól: „A polgárok közös használatára épített várat, mely ősidőktől fogva senki másnak, mint csakis a nevezett enyedi polgárságnak hatásköre és joghatalma alatt állott, éppen úgy következőleg is ugyanazon enyedi lakosok bírják és rendelkezzenek fölötte.” Mindazáltal ma a várterület, a Bethlen-kastélyt kivéve, az evangélikus és református egyházak tulajdonát képezi s egyben lakhelyet nyújt a két lelkésznek, a kántornak és a közös harangozónak. Sőt a taksán is az egyházak osztoznak, mely a várfalon kívül, az ősi vízárokra 1820 után felépült üzlethelyiségek és „színek” terrénuma – mint megosztott tulajdonok után jár s a polgárság hasztalan fordult a Kúriához: vagy megváltotta telkét, vagy fizet maiglan.

A két egyház között a vagyonközösségen felül még egy hagyomány is kapocsként áll, mely szerint mindig azé a felekezeté lesz a nagytemplom, amelyiknek népessége túlszárnyalja a másikét. Lebonthatták és kicserélhették az 1333-ból való kápolna falait, eléghetett 1704-ben a nagytemplom magas teteje, beleépülhetett 1790 táján a diákok részére emelt barokk-karzat s rátoldhatták száz év múlva a két idétlen portikust, jöhettek az egyházak vagyonbirtoklását rendező linzi és bécsi békék, s új, más harcok, megegyezések, új egek az ősi torony fölé: Enyed mostanig emlegeti, tiszteli és tartja az elődök e fogadalmát.

A romboló düh, amellyel a hirhedt „századvége” porba döntötte Kolozsvár szépséges kaputornyát, Enyedet is megkörnyékezte. Hültl Dezsõ, aki szakértőként megtekintette a lebontandó várat, azzal a tanáccsal szolgált a városnak, hogy a kastélyt nem lebontani, hanem restaurálni kellene. Pénz azonban nem volt sem pusztításra, sem karbatételre. Csak a kovácsok bástyája épült most nemrég újjá: tűzoltószertárnak; mégpedig sajnos, kiegészítődve egy- céljaira sem alkalmas- torz vasbeton őrtoronnyal. A vár területe ma parkosítva van és üdítő elszármazást jelent a piac sarától-porától: belépni e madárlakta, friss csendességbe.

A 13-ik század utolsó tizedétől a 16-dik század derekáig tart az idő, amikor Enyed ezzel a kis – bizonyára rendre épülő, újuló erősségével – mint a telep magával – még csak derengésében áll a történelmi világosságnak. Úgy tudjuk, volt férfi és női klastroma – utóbbi mellett vallana a Frauengut – és bizonyára a kor színvonalához mért iskolája is, de feltétlenül hiányzott belőle a városi jelleg. 1341-ben még „villa de Enudino”-ként említődik. A lakosság zömének élete a vízzel körülárkolt, festői erődön kívül folyhatott s egyesek szerint a mai Szénatér táján is némi gócot alkotott. Hogy a központi fekvés vásáros hellyé tette, arról 1415-ből van már adtunk, valamint újabb iparos betelepülésről is a 16-ik század derekán, a Segesvár melletti Kaisd községből.

Három fontos okmány intézkedett a polgárság jólétéről és jogi helyzetéről. Keltezésük 1532, 1562 és 1607. Ezeknek és más kiváltságleveleknek összefoglaló megújításáért „Enyed mezővárosnak okos és gondos bírája és felesketett polgárai” folyamodtak 1613-ban Báthory Gábor fejedelemhez, ki „figyelembe és fontolóra véve Enyed lakosainak hűségét és hű szolgálatait… különféle színű selyemzsinóron függő, fehérviaszkba öntött, finom veretes viaszkra nyomott udvari pecsétjével” erősítette meg az okmányt.

E kiváltságlevélből megtudjuk, hogy „Enyed területe csekély és szűk” s így fontos érdeke a magtalanul elhaló polgár birtokát a fejedelem csak a város javára fordíthassa. Bepillantást nyerünk a város gazdálkodásába is. A négy malom (melyek közül a Cseremalom csak a 7o-es években szűnt meg) az országos közterhekhez való hozzájárulást és a tanítómesterek fizetését fedezte. A város szabadon rendelkezett a maga erdőivel, köz- és magáncélú építkezésekre, be- és kiköltözést engedhetett idegen személyeknek, ha azok pecsétes ígéretet adtak a köz- és magánterhek viselésére. Igazságszolgáltatásban az oppidium önálló, a bírák és esküdtek ítéletei a fejedelmi curiához terjesztendők fel egyenesen, pallosjoga azonban nem volt Enyednek.

A kiváltságok nagylelkűen biztosítják, „hogy amiképpen bármely vallásnak, hitfelekezetnek vagy dogmának hirdetőit maguk választották maguknak és tartották fenn, ezután is szabad akaratukra legyen bízva.”

Legrégibb keletű kiváltság, sőt monopólium az 1532-iki oklevél, melyet még a katolikus egyházi férfiak, Ferenc prépost és Gergely éneklő jártak ki a városnak, de legelsősorban saját maguknak javára. Jellemző adata ez egyben annak a világias szellemnek, mely szerint a papság és a tanítóság a szász vidékeken borkereskedésre adta fejét, míg aztán 1555-ben – Honterus izgatására- a zsinat le nem tiltja egyházi embernek a korcsmároskodást.

Az enyedi kiváltságlevél szerint: „mivel behozott borok miatt különféle és sokszoros egyenetlenségek, kölcsönös gyűlölködések, veszekedések és lázongások keletkeztek, nevezett mezővárosunkhoz közvetlenül egy mérföldnyire se közelítsenek (mások) efféle boraikkal, hogy eladják, vagy korcsmároltassák.” Csak akkor volt szabad bort vinni Enyedre – hegyre földet – ha az egész határban 3 hordónál kevesebbet hozott az évi szüret.

Kisipar és szőlőgazdaság: íme a békés polgári jólét forrása. És ha Enyed területe szűk: vidéke jelentékeny, fekvése központi s főleg a havasvidéknek van itt máig beszerzési piaca.

Nem tudjuk, honnan eredt a nótára vett tréfaszó, hogy Enyed a világ közepe. Egy bizonyos, a mezőváros jelentősége megnőtt a fejedelmi korban. Hiszen várának kőfalai már a királyi időkben is menedékül szolgáltak az első 1437-beli parasztlázadás összetömörülő felkelőinek: akár a szív az egybeszaladó vérnek. S ha ez az első nagy történelmi emlék arról beszél, hogyan dobta véres fejét a megvetett néposztály a város kebelére; végzetszerű véletlen, hogy Enyed második ismert történelmi pillanata megint szállásadóként mutatja a várkastélyt.

1551-ben, július hónapban indul el Izabella királyné Gyulafehérvárról nehéz útjára: átadni az Erdély fölötti uralmat Ferdinánd embereinek. Magával viszi a szent koronát, melyet aztán Felvinc táján juttat Castaldo kezére. A huszadika és huszonegyedike közti éjszakát a sorshajszolta felség Enyeden töltötte. Itt nyugodott hát utoljára nemzeti király kezén a nagy ereklye.

A vérbosszút lihegő lázadók s az éjszakára elpihentetett bujdosó korona: megszálltak Enyeden, mely most már egyenes útjába esett és betérő fogadójává lett a történelem sorsfordulóinak. A kiváltságlevelek külön tételei intézkednek „bizonyos futároknak” elszállásolásáról, mely célra a város külön földeket birtokol. Jelképe e szállásadó szerepnek, hogy a fejedelmek a várban istállókat tartottak: itt történt a lóváltás Fehérvár és Kolozsvár között. S mintha a két első nagy szállásadó valaminő jegyet írt volna fel a város lelkületére. Kultikus fejhajtás a maga érzelmeivel korrespondáló múltak előtt s amellett nyakas megnemalkuvás a rátukmált tekintélyekkel szemben.

Történelmi hivatkoznivalói között Enyed szereti emlegetni még ezidőkből, hogy itt állott Martinuzzi pénzverdéje. Amikor a kilencvenes években a Varcagás (Várszeg) ucca elején két helyen is boltozatos üregek fölött szakadt be az úttest, az egész város izgalomba jött, hogy végre feltalálták a titkos zugot, rejteket, ahonnan az első „erdélyi” aranypénzek gurultak szét a világba. A bátor előnyomulók azonban csak az Őrhegynek futó alagutakra bukkantak s azokat is rövidesen betorlaszolta előlük a beszakadt föld. Feltéve: hogy ez az aláásottság a történelem által már nem ismert időkből származik és a sokat zaklatott – mert útba kitett – lakosság utolsó menedékét szolgálta. Józanabb elmék inkább a Ferenc prépost és Gergely éneklő üzleti szellemével hozzák kapcsolatba a titkot. Az időtlen idők óta űzött bortermeléshez nagy pincék szükségeltettek. Ezek a földalatti helyiségek azonban a város gyakori elpusztulása és újratámadása folytán betömődtek, elfelejtődtek… Ámde Martinuzzi mestersége és az Apafi fejedelem alatt is birtokolt pénzverési jog mégis csak otthagyta nyomát a városon. A múlt században még súgva mutogattak házakat – a beszakadt ucca tájékán – ahol éjjel szüntelen kopogás hallatszik a föld gyomrából, állítólag a hirhedt és teljesen soha el nem leplezett pénzhamisítók dolgoztak ott a sötétség óráiban. Vagyonokról regélték „tudja, honnan”… A legenda úgy tartotta, hogy román pénzt nyomtak és a Havasalföldön adtak túl rajta. Az egyik elfogott hamisítóról, aki vállalt börtönt, meghurcolást, egész életének felborultát, de ki nem adott társain, mindig némi megilletődéssel beszélt a nép.

A város korán és minden zökkenő nélkül csatlakozott a hitújításhoz, mégpedig nagyszámban az unitárizmushoz is, mely vallás később tért veszített egészen. Van nézet, amely szerint úgy, mint Kolozsváron, a felekezetekre való bomlás siettette és fejezte be a magyarság teljes túlsúlyba jutását Az egyháztörténelem egy fontos dátumot keltez Enyedről, az 1564-iki zsinatét, melynek alkalmával az erdélyi református és evangélikus egyházak megkülönözése végbement.

Az ilyen békességes időpontok kevésbé maradtak köztudatban, annál inkább forognak szájon a Básta korszak emlékei. Két döntő csata – a miriszlói és a tövisi – folyt le a város közelében s a felgyújtott Enyed koronatanújává lett a történelem ez ítéletidejének. A nyomor innen kiáltott égre a legborzasztóbb, kényszerű eltévelyedés képében. Itt sütötték 1603-ban a fakéregcipókat a piacon mért emberhúshoz és csak drákói törvényekkel lehetett a kannibalizmusnak véget vetni. Erről hallva szívesen törüljük meg könnyes szemünket Károlyi Zsuzsanna köntösének szegélyében, aki – mint Enyed birtokosa a fejedelem ajándékozó kedvéből – az 1614-es esztendőben itt időzvén, szobácskája ablakából figyelte a vásárt. Egyszer le is szaladt a piacra, hogy felképeljen egy árdrágító tojásos kofánét. Statáriálisan intézte el a háborúban, úgy látszik, akkor is divatos lánckereskedelem kinövéseit.

Nemcsak a fejedelemasszony, de maga Bethlen Gábor is látogatta a máig is róla elnevezett kastélyt. Tudjuk, hogy egyik zsinat alkalmával a hit tételei felől hosszan elvitatkozott tudósaival a nagytemplomban és haldokolva is át kellett utaznia a városon.

S mégis úgy van, hogy Enyedet nem a nagyobb, hanem a gyengébb uralkodók juttatták külső és szellemi rangjaihoz. A Báthory-féle kiváltság erősítés után II. Rákóczi György ad 1658 februárjában 300 polgárnak nemességet s az oppidumnak civitas jelleget. Az iparos és őstermelő szorgalom emelkedett itt rangra, míg a tudomány és a művészet Apafi Mihály akaratából tette át lakhelyét Enyedre. Volt itt ugyan már száz évvel előbb is rektori vezetés alatt álló nagyobb rangú unitárius iskola, de ez Mihály vajda idejében, 1599-ben elpusztult.

Az áttelepítésnek legfőbb okául szolgált az 1658-iki tatárpusztítás kimenetele Gyulafehérvárra és Enyedre nézve, amikor II. Rákóczi György nem tekintette magát fejedelemnek, tört cserepeiért azonban Erdély átbűnhődte a porta bosszuló hadjártát.

A nagy szász kerített városok, valamint a külvárosaiban felgyújtott Kolozsvár, szörnyű válságpénzt fizettek az országra zúdított sáskahadnak, Marosvásárhely háromezer szíjrafűzött rabot veszített, az őrizetlen Gyulafehérváron pedig hamuba hamvadtak Bethlen Gábor kincses palotái s velük együtt a fejedelmi keggyel dédelgetett schola is. A Barcaságtól Váradig: az egyetlen Enyed mert bezárkózni várkerítése mögé s a Fehérvárról idemenekült polgársággal együtt felvette a küzdelmet az utolsókra elszántak kétségbeesett hősiességével. Az ostrom egyik krónikása szerint: kanalakból öntötték az ágyúgolyókat: A sikertelen támadás után a tatárok kánja követséget küldött a várba és – cserében az elvonulásért – három tekintélyes öreg polgárnak és a három legszebb hajadonnak kiadását kérte. Száz év múlva is reszket a szégyen a krónikás szavaiban, amikor beismeri, hogy ki is küldték a túszokat és a szüzeket, „kik közt egy tanárleány volt” – mondja a hagyomány – nagy kincsek kíséretében. Nyomban megkapták büntetésüket: a tatárok folytatták az ostromot. Végül is felsőbb segítség érkezett, óriási zivatar képében, „amilyet a kán népe sohasem látott”. „Égből szállott tűz által megrettentvén (Isten) a pogányokat”, eszük nélkül szaladtak meg.

A próbatétel mély nyomot hagyott a város lelkében. A feláldozottakért minden esztendőben gyásznapot és böjtöt tartottak, amikor is még a csecsemőt sem szoptatták meg, amíg harmadszor nem jöttek ki a templomból. A vezeklés napja egyben hálaadásé is volt a csoda által való megszabadulásért, de lehetett volna hála bátran egyébért is, hiszen ugyanakkor, amikor a város vérrel pecsételte meg frisskeletű nemeslevelét, egyben – tudtán kívül – még nagyobbat harcolt ki magának a kanalakból öntött golyókkal: megmaradt falai biztos menedéket kínáltak a Gyulafehérvárt hajléktalanná vált és egyelőre Kolozsvárra költöztetett főiskolának.

Apafi fejedelem a kocsárdi táborban 1662-ben tesz rendelkezést, hogy a bujdosó intézet telepedjék meg fekvő birtokainak központján, Nagy-Enyeden. Tanácsot e tettéhez Bethlen Jánostól, a collegium későbbi nagy kurátorainak első ősétől kapott. Ezzel az áthelyezéssel a város a legnagyobb díszre tett szert, olyan művelődési tényező birtokába jutva, melyhez sem rangra, sem módra hasonló nem volt a kishazában, hiszen Bethlen Gábor nemcsak hogy időben megelőzte, de felül is múlta Pázmányt alapítói bőkezűségében, amikor kollégiumát kiruházta. Úgy gondoskodott pedig felőle, hogy az alapítványokból – nem egy, de két akadémiát lehetne fenntartani.

Az academicum collegium – fél egyetem bölcsészeti és teológiai karral – megadta a városnak az Atehenae-jelleget. És valóban, csak az oltványokban végbemenő tejes eggyéválás, az egymásba szakadó nedvkeringés csodája hasonlítható ahhoz a testi-lelki összeforradáshoz, mely a város és az iskola sorsát egymáshoz fűzte. De ez a folyamat nem ment simán, hiszen maga az áttelepítés nem is történt a véglegesség szándékában. „Nem lévén… mostan erre alkalmasabb hely Enyednél, mind a collegium jószágára s mind egyéb dolgokra nézve, szállást és maradást odarendeltünk” – írj a fejedelem az ország fiskális direktorához.

A város nem mutatott jóképet a betelepülő intézménynek. Új jogi helyzetében, mint független és nemes civitás, nem volt ínyére a scola, mely még akkori, megcsonkított anyagi állapotában is igen hatalmas tényezőt jelentett. Földesúri szerepben léphetett föl és a maga számára különféle jogokat vindikálhatott, hiszen országos jellegű intézmény volt, a fejedelem közvetlen rendelkezése alatt.

Az iskola szállása Apafi akarata szerint „a kastély kapuja ellejnében néhai Váradi Jánosnak és szomszédjának alkalmas házai” voltak. Rossz nyelvek szerint a fejedelem a szemközti Bethlen-kastélyból leste aztán, járnak-e pontosan a tanárok előadást tartani. Itt rajzott tehát 1664-től kezdve ki s be a kapukon a violaszín köntösbe, magas süvegbe öltöző felnőtt diáknép, mely azonban a szép színes viseletet az 1682-dik évtől kezdve átváltotta a puritán tógára, elől végiggombolt, hosszú és fekete habitusra.

Pedig nem a ruházkodás tarkasága bosszantotta a polgárságot, hanem tekintélybeli üzleti kérdések. Úr szeretett volna maradni a maga portáján. Valóban tiszteletreméltó az a higgadtság, ügyszeretet, amellyel Apafi el-elsimítja a kétoldali kelletlenségeket, melyek főleg a tanárok és diákok által szabadon behozott borok miatt keletkeztek. A fejedelem egyfelől „limitálja” az iskola borigényeit, (szakértő érzékkel: jó magasra) másfelől elrendeli, hogy a professzorok levett kalappal köszöntendők s nem holmi odavetett szóval.

Az 1682-iki enyedi egyházi gyűlés – a Moribunda Transsylvánia első kísérlete az egyházi önkormányzat felé – még úgy dönt, hogy az iskola menjen vissza ősi székhelyére. Szerencséje a városnak, hogy ez írott malaszt maradt, mert a karbatett fehérvári épületekben az odamenekített pataki diákok tanyáztak, de javára volt ez az akadály a kollégiumnak is, hiszen a későbbi Karlsburgban meg nem tűrte volna létét az 1711 utáni szellem, sőt – messzi kerülve – az intézet fekvőbirtokai is könnyen veszendőbe mehettek volna.

Közben a schola is kezdett megmelegedni a város kebelén. Egyik ok erre a tanulók tűzoltói ügyessége volt. De akármilyen fürge és elszánt az „incendium” kiáltásra felsorakozó és kivonuló diákság – nem vízipuskával vette be a nemes ifjúság Enyed város szívét, hanem tűzkeresztség által.

De még ennek előtte: érdekesen dokumentálta a kollégium egész eljövendő lelkiségét a viadalban, melyet Coccejanus-pör néven említ az erdélyi szellemtörténet. A háborúság a Fehérvárt időző sárospataki iskola és az enyedi kollégium tanárai között tört ki. Bizonyos, hogy rangbeli és anyagi érdek is fűtötte a támadókat: Patak szívesen lépett volna a Bethlen-hagyaték örökébe. A harc vezéreszméiben élénken emlékeztet Apáczai boszorkánypörére. Az ortodox gondolkodású patakiak – főként a hitvitákban kifent Pósaházy, társulva Tófeus udvari lelkésszel – 1676-ban a radnóti zsinat elé idéztette Csernátoni és Deézsi enyedi tanárokat s még más erdélyi „gyanúsakat”.

Ma büszkeség olvasni, ami szégyennek volt szánva az ítélet vádpontjaiban, „hogy derekasabban a skandalumok Enyedről vettenek eredetet”. Állott pedig a botrány abban, hogy Csernátoni – Apáczainak halhatatlan szellemében – a Cartesius bölcseletet tanította, mely – Tófeus szerint – „az eget elveszi Istentől”. Ennél is tündöklőbb Deézsi vétke, ki a brémai Koch János (Coccejus) haladó teológiai irányát követve, hadat izent a dogmák vak imádatának oly értelemben, hogy akik valamely dolgot egyáltalában való demonstracio nélkül el akarnak vele hitetni, pápai autoritást tulajdonítanak magoknak”. Mesterének nyomán a lelkészjelöltektől az alapos és tudományos bibliaismeretet s a Szentírásnak szabad és értelem szerinti magyarázatát követelte.

Állítják, hogy a radnóti piacon készen állott a máglya Deézsi profsszor megégetésére, de az eleinte megfélemlített vádlottat megszállották a kettős tüzes nyelvek s oly meggyőző erővel védte elveit, hogy az ítéletben még egy kis lelki ajándékot is kapott – bizonyára a fejedelem tapintatos befolyásának hatása alatt. „Meg – nevezett Coccejus írásait ne tanétsák, hanem Ő kegyelmek ha olvassák, a közönséges értelemtől különböző opiniót tartanák magoknak. Philosophiát pedig olyat tanétsanak, mely ancilláljon a theologiának”.

A vádlók szerint a tanároktól „szintén korrumpáltatott” diákok ekkorig már biztos fészekben érezték magukat Enyeden. Az iskola mind több ingatlanra tett szert a Miriszló úton, a házakat falakkal kötötték össze – a hagyomány szerint e munkánál Apafi fogata is hordta az anyagot – úgy hogy Cserei már „a reformátusok gyönyörűséges kollégiomok”-ként említi az enyedi scolát. Akármilyen is lehetett azonban ez az összetoldott épületsor: háttal támaszkodva az Őrhegynek, bizonyos zárt menedéket képezett.

Itt tanyázott, itt ért ifjúvá az a huszonnyolc is, akiket a kegyelet kőbe vésett aranybetűi így aposztrofálnak: „sangvine suo suppremam legem subscribentes”. A coccejus-pört s a máglya előtt való Deézsit ma kevesen emlegetik, de nincs magyar szív, akit Jókai ne avatott volna kegyeletes barátjává a nagyenyedi két fűzfa gyermekhőseinek. A történet a maga valóságában egyszerűbb, tragikusabb, de felemelőbb, ha lefejtjük róla a nagy álmodó mesefátylait.

1704-ben Enyedet ismét elérte a végzet: a labanc Tige báró rendes csapattal s szedett-vedett felkelőkkel „die dominica Palmarum” – éppen a templomozás szentelt óráit választva, rajtaütött a békességes városon. Hogy miért történt e közönséges gaztett, azt különféleképp próbálja magyarázni a történelem. Legvalószínűbb, hogy a mindig nyakasnak ismert helység példaszolgáltatás céljából lett martalékká. Pedig a kollégium és az egyházak fel sem voltak esketve kuruc-hűségre és a polgárokból is csak erőszakoskodásra hajlott egynéhány a röviddel azelőtt itt időző Thoroczkai dandárvezető lelki toborzásaira. A félszázada nyugalomban élő lakosság most is bezárkózott a kastélyba, de annak falai már nem nyújtották a hajdani biztonságot a kapuknak szegzett ágyúkkal szemben. Békekövetségük szószólója maga az ékesnyelvű Páriz Pápai, de csak annyi kegyelmet nyernek, hogy átvonulhatnak a salva guardia alatt álló kollégiumba. A szabadrablás azonban rövidesen egyetemes rabolássá, gyújtogatássá fajult és az iskola éppúgy lángot fogott, mint a nagytemplom, menekültjei hasonlóan kifosztódtak, mint a kívülrekedtek.

Látván a dúlást az Őrhegyre menekült diákok „számszerint harmincan, társulva városi ifjakkal, alárontottak s a martalócok utócsapatával a hegy alatt vivő Mirszlói úton megverekedtek. A kettő, ki közülük életben maradt, leszúrta volna gerundiumnak nevezett jégszeges fűzfadorongját a décsei patak mellett s a botok rövidesen levélbe borultak. Ha ez így volt, akkor a fűzfák utódai máig zöldülnek a zúgó kis vízárok mentében… A névszerint ismert huszonnyolc elesett a „Kápolnán”, együtt Püspöki Péterrel, a megye főbírájával, ki melléjük kívánt temetkezni s ki érettük az első, de régen nyom nélkül elpusztult emléket emelte. A mai 1896-ban épült kupolás kis mauzoleum – melynek oltárkövét kidöntötte az 1919-es esztendő – a hagyományőrizte sírdombon áll ugyan, de Fogarasi professzor hasztalan kutatta át a nemes hamvakért a hantokat.

Negyedezred év után megpótoljuk ma is a könnyhullatást, mellyel Enyed temetkezett. „A keserves sírás, jajgatás elhatott szintén a szomszéd falukba is, égő házaiknak füstivel egybe.” – De még jobban bámulunk az életben maradottak hősiségén. A polgárokkal együtt Torockóra menekült kollégium a Székelykő barlangjaiban fejezte be az iskolai esztendőt – háborítatlanul a sasok és medvék tanyáján – mialatt Rabutin így mosta kezét a neki szemrehányást tevő Bethlen Miklós előtt: „Je ne suis pas tyranne Turc!”

Nyáridő nyiltával Enyed hálaszóval hagyta el az iránta oly nagy szívet mutató kis Torockót. Zöldág, szalma: van már miből befonni a házak s az iskola tetejét! Bajcsi András lelkész pedig a templomot szedette rendbe, az olvadt s elcsorgott ércdarabokból új kis harangot öntetvén. A legelső istentisztelet zokogva összegyülekező népei előtt aztán Ég elé viszi „a soha nem felejthető, elégségesképpen meg nem siratható romlást: Az egész város porrá és hamuvá tétetett… szép kastélyunk tornyaival, abban lévő szerszámaival, sokszép jókkal. Temploma is Tornyával, három szép harangjaival, a kerítésben lévő kamarákkal… sok esztendőkre letett számtalan búzájával, hordó boraival, letétetett pénzbeli sok költségeivel megemésztetett; kegyetlen fegyver miatt elhullottak, megölettek sok siratásra és jajgatásra méltó szép és jóreményű Ifjú Deákjaink s városi becsületes Ifjaink, közép és öregrendű atyánkfiai, némelyek pedig tűz által megégtek, sokan füst mián megfulladtanak”.

Két vezeklőnapot tűz ki azután Bajcsi András, felújítva a hajdani, de az idők folytán elhanyagolt penitenciális napot is, melyet a tatároktól való szabadulásért fogadtak. Megtartják, pedig a fogadalmat „Egyháziak és Külsők, férfiak és Asszonyi állatok, Fiú gyermekek és Leányok közönségesen, Isten s Angyalok, sőt e világ előtt… kicsinytől fogva nagyiglan, könyörgéssel, böjtöléssel alázatos magunk viselésével az Úr Isten haragját engesztelni.”

S mivel pedig a megharagított Ég a módos város polgárainak „Selyem és drága pompás ruházatjokat az Asszony embereknek buja Fátyolokat, vékony drága patyolatjokat, arannyal-ezüsttel varrott főkötőket, ingeket… az ellenséggel levonatta, sokakat mezítelenségre, paraszt és koldúsruhára (juttatván), ne légyen senki közülünk se Nemes, se Nemtelen, aki ennek utána ollyan cifra öltözettel az Istennek haragját újjólag Városunk ellen felgerjessze”. Káromkodás, gyilkosság, paráznaság, lopás, uzsora és „egyéb cégéres bűnben lélekzők” is üldözésre és gyökeres kiirtásra ítéltettek.

A felolvasott szöveget a nép utána mondta a lelkésznek, majd alá is írta kezesei által, főemberekkel és főasszonyokkal, köztük Páriz Pápaival és Tófeus püspök özvegyével.

Csak a tizenkilencedik század utolsó, hagyománytipró negyede tántoríthatta el Enyedet a fogadalom szigorú betartásától. Máig élnek, akik még megülték a virágvasárnapra egyesített kettős penitencia-ünnepet.

…Ugyan kinek jutott volna eszébe az 1707-ben megismételt labanc „égetés, sarcoltatás és raboltatás” után: tovakívánni az iskolát, melynek ifjai együtt haltak a városépítők leszármazottaival? Annyi lett volna, mint levágatni a fél kart, kiszúratni egyik szemet. Vagy ki űzte volna tova Páriz Pápai Ferencet, aki Pax Crucis-át – zsoltárfordításait – méltóbb helyen nem is írhatta volna, mint „Nagy-Enyeden, romlott Collegiumunknak hamva és kőpora között, 1711-ben”, mialatt Bethlen Mikós „a haza s proxime Enyed romlása miatt” szerzett Noé Galambja is ott kerengett siralmas gyászban a hamuból éledni próbálkozó város felett.

A gyászunkat kifejező koszorú által is lehet felemelkedésünk, ha olyan virágokat tudunk szakítani hozzá, melyek méltók a gyászhoz és a meggyászolthoz. A fájdalom hol találtatna velem a megkönnyezett sorstárshoz illőbb emlékezést, mint azt a véletlen akarta: amikor az Erdélyi Helikonnak Kuncz Aladárért felajánlott számába sorolja nevelővárosom történetének derékfejezetét. A tragédiarészt, melyben a népjogok kis szárnybontó fészke a népdüh talpa alatt reccsen szét… hogy újból felrakodván, sem haragtartásnak, sem bosszúszomjnak – csak a kegyeletnek keressen emlékállítást.

 

 

II.

 

…non defecerit.

…el nem pusztuland.

 

Ötödik – ha nem hatodik – romlása után még egyszer felére apad a város lakosaiban, amikor a „gráczkai” vereség után, 1719-ben „holmi rongyos regimentek Erdélyre is jöttenek” és széthintették a dögvész csíráit. – A rétegenként felgyűlt történelmi televényből azonban újból kisarjadt s 1721-ben már 1900 lelket számlált a városka, melynek emberfajtájában a szász szívóssággal, értelemmel, szorgalommal egybekeveredett a magyar értelmesség és szaporaság, kereszteződvén a Gyulafehérvárról áttelepedett fejedelmi idők hagyományain növekedett polgárság önérzetével.

És vaj’ ki tudhatta volna annakidején, mit tervel itt a genius loci, amikor önnön mártírjává avatja Bethlen Miklóst, ki holtáig zaklatást szenvedett Enyed elsiratása miatt, s viszontag bölcsen óvatossá és ezáltal teremtőképessé teszi a békesség imádata által Páriz Pápait!

… Enyed szerény kapuin az új században is fontos tényezők kopognak bebocsáttatásokért, a történelmi zivatarok és aszályok évadján. Ősi szállásadó szerepében állandó menedéket nyújt most 1716-tól kezdve a Gyulafehérvárt többé meg nem tűrt megyeszékhelynek. Később még egyszer megtölti vízzel védőárkait, kitatarozza bástyáit, várkerítését a Horea-időkben szorongatott Délerdély magyarságának befogadására. Ugyanez esztendőben a református püspökségnek állandó rezidenciát teremt, – annak ötven évnél hosszabb avignoni bujdosása után. És ma a kollégium, művelődést meg jelentős pénzforgalmat hozott magával – lévén egész Erdélynek hitelező bankára, – a megye a nemességnek, a püspökség pedig az egyháznak érdekszálait fűzte bele a város életébe.

Sajnos, a külső romlásokból való lábadozások közepette: másfelől felborult a lelki egyensúly. A fejedelemség elhanyatlásával – miképp családfő hunytával a széthúzó testvérek – evangélikusok és reformátusok kölcskedvetlenségekbe sodródnak. Hiszen csak az elmúlt században záródott le valójában az elhúzódó vetekedés, melyet a város jellegéért – olykor kicsorranó vérig – vívott meg az evangélikus szász polgárság a rendre túlsúlyba jutott magyar és református nemesi elemmel; s amelynek folyamán 1576-ban a fejedelem által elzálogosított Enyed csaknem belekerült a visszaszászosodás vágányába – míg 1658-ban az általános nemességre való emelkedéssel végképp magyarrá pecsételődött. A forrt sebek most újból felsajogtak. A krónikaszerző Hermányi Dienes József, ki 1795-ben teszi papírra „Nagyenyedi Demokritos”- át, református papi szemmel e miatt a lutheránusokra vet, holott ajánlatos lett volna a jó egyetértés. A szívósan dolgozó katolikus restauráció az 1564 óta megszűnt római egyházközséget 1728-ban ismét megszervezi Enyeden és 1777-ben felépíti – torony nélkül – maig használt templomát. – Szinte hallani Hermány fogának csikorítását e szavaknál: „Kornis István gróf a Minoritákat a városban álnok ígéretekkel béditséri… sok szép szókkal, verbi nihil sinificantibus”; tette pedig ezt „egy Kercsedi nevű kevély apostatanak biztatására”.

A harmincas évek elején a románok is megalkotják 34 családdal az unió egyházát, mely ellen az ortodox hívek „Árokháton az enyedi kastély mellett izgattak”. – Divatba jöttek újból a tüzes hitviták. A csípős szellemi tornáknál azonban nagyobb bajok is támadtak a marakodásból. Jenei Mihály városhadnagy vígan élt a helyzettel. Református egyháza kénytelenül elnézte bűneit, nehogy apostatáljon, mert a kormányszék sokat elnézett a katolizálóknak. Így kétfelől is laza pórázon, a polgárokat állásokkal, a piroska-szép feleségeket apolgatásokkal kenyerezte le, s garázda könnyelműségében a várost anyagi károkba rántotta.

S fülemülepör lett volna a papok telkén lakó, de a város földjében pénztlelő cigány ellen való felvonulás, amikor is egy másik pénztelen, de sokkal adós városfőhadnagy kapzsi kedve mérkőzött meg a minoriták igényével. Csakhogy viharfeszültség, viharfény ül az összetűzésen, mellyel a lelkiatyák pár flintával „ármált” tanítványukat is kiterelték, és amely így ártatlan embernek, Jónás városi esküdtnek halálával végződött. Ősi tetemrehívás utolsó formája, de egyben protestáns tüntetés is, ahogyan a magisztrátus az áldozatot eltemettette, ki is veres koporsóba tétetvén, a gyászmenetben fennszóval így kiáltatta: „Meghalván, meghaljon a gyilkos!”

A fokozott vallási érzékenység mellett némi közöny – vagy csak okos elővigyázat fedi el a hazafiság nyilvánulásait. Hermányi ridegen emlékezik a cigánykurucvilágra, amikor „ittak az emberek és futkostak az utcán és szabad libióhoz szoktak”. A bujdosó fejedelmet hálátlan rebellisnek tartja! De a szigorú papiember megvetette a kurucidők szabadságát, a jóleső béke – amely a század végéig megkettőzte a lakósok számát – szintén megszokta a maga erkölcsi kisiklásait. Egyetemes rováson áll s nem is eléggé kárhoztatott vétke az időnek a bor túlzott kedvelése. Nehéz volt ellene tenni éppen Enyeden, hol sohasem ment polgár számába a szőlőskert nélkül való, és ahol húsz-harminc fürt termett akkoriban is a tőkén. „Noé áldását rágatlan is megemésztették”.

Hermányinál életrajzi adat, ki mennyit tudott felhörpinteni. A felekezetközi egyhúronpendülés is tökéletes. Cekelius szász pap, a minoriták s Patai kálvinista lelkész nem vethetnek semmit egymás szemére, de a professzorok sem tesznek kivételt, amikor rangkülönbség sem esett latba e téren. Karancsi koldus pénz helyett tégladarabokat csörgetve hiteleztet magának a korcsmárossal, azonban a városhadnagyoktól sem jó délután kérni tanácsot.

Akadt diák, ki borméréssel tett szert pénzmagra, hogy külföldre mehessen tanulni. Baba Ferenc „nagyopinióju”, tudományos férfiú pedig jeles tokaji borokat is szállított Londonba s így előfutára volt a mai külföldi borakciónak. Az ivászathoz aztán „hozzáragaszták annak a bűnnek szokott et-céteráit is”. Nem csoda, amikor az asszonyféle olyan volt, „mint a tarkabarka pixis, melyben sok miskuláncia vagyon”. – Dáridók viszik el a vagyont, hozzák a gutaütést a férfiakra, szépasszonyok hámfán kívül tapodnak, tógában s sarkantyús csizmában szökvén diákszállásra… Megtörik a térd az eklézsiakövetésben, hivatalbeli degradálás éri a férfiakat, kiseprűzés a fehérnépeket: Vina-Venusque, az ikergonosz, tovább féktelenkedik a városon.

A barokk idők duzzadó, kikapós, öntelt életmódja süt ránk a krónika lapjairól. És honnan vegyük a mesterségbeli félszeg gőgnek moliéribb figuráját, mint Iratosi István lakatos- és órásmester? Vevői figyelmeztetik, hogy órái helytelent mutatnak, az árnyékóra másképp jár. „Az óra jól jár, hanemha talán a nap járásában esik hiba!”

Az asszonynépbe sem rekedt több alázat. Hirhedtek voltak a város szájai. Egyik Teleki gróftól származik a sóhajtás: „Nem félek senkitől, csak az Istentől, a Római Császártól és a Borberekiné nyelvétől!” Rangkórságukban e fehérszemélyek „kaszát vetettek” egymásnak az úrvacsorai asztalnál, gombostűvel és körömmel titkon jól össze-szúrkálták, karmolászták az előbb ülőket, de nem átallották mindcsaládostúl nyiltan is összepüfölődni a templombeli rangsor felett. Mégis: a zabolátlan nyelv és természet ritka erényekkel járt együtt ez asszonynemzedékben. Civódást, kocódást, nyelveskedést, pattogást, kontytépést értettek, de egyik megéramérges Tisiphoné kígyójának kettős nyelvével bíró hárpia például „mások szolgálatjára, betegek körül, halottak mellett olyan szolgáló volt, hogy az ő városában hozzá fogható egy sincsen, jó gazdasszony, mértékletes életű is vala”.

A bővelkedő, mulatós és parádézó életmódnak tanuságaképp maradt reánk Simonyi ezredes kibékülési lakzijának emléke. Az országhíres válópör itt ért jó véget: a csapodár férj s a megbocsátó feleség itt találkozott újból 1765-ben s a frigyet a Bethlen-kastélyban tartott dinom-dánom pecsételte meg, amikoris egy hétig döngött a palotaház padozata a cifra, módos táncok alatt. A lakodalmaknál csak még a temetések ülték meg különbül, tömérdek költséggel, pompával s valóságos búcsújárásokkal. – Gondolkoznunk kell rajta, nem fordult-é meg olykor a fogadalomtétető Bajcsi András sírjában? De van rá bizonyítékunk, hogy az ő puritán szelleme is tovább hatott. Ezt mutatja tiszteletes Nádudvarius Sámuelné esete, kiről 1735-ben a városi tanács egyszerűen leparancsolta a talpig érő, aranycsipkés fekete fátylát, mely csak jobbágyos nemesasszonyt illet meg.

A városi tanács különben igen sötét emléket is állított magának az asszonyok régulázásával. Szászsebes mellett Enyed a század derekán még egyszer tanúságot tett a boszorkányhit borzalmairól. A krónika két elégetett s egy kiseprűzött szerencsétlent említ. Hajduné nevezetű bába bűne abból állott, hogy egy hagymázos beteg látta, amint „a kürtőn besuppant s macska képébe változék”. Ugyancsak tudósasszony volt az utolsó ilynemű pernek hőse, kinek keze között meghalt egy Tordáról szekéren hozott (lebetegedő). Vád gyanánt a férj leteszi felesége ezüst pártaövét a tanács asztalára… Bár a vallató pap az asszonyt ártatlannak ismeri meg a boszorkányság vétkében, Hadnagy Köblös János először halált, aztán csak megcsapást és kisuppolást ró ki reá.

Különös, végletes város! Kint a piacon „szél fúvá hamvát Hajdunénak” s a kollégium odapillantó ablakai mögött titokzatos masinák társaságában elsőül tanít kísérleti fizikát egész Erdélyszerte Tőke Vásárhelyi István professzor.

Maga a schola, mely az oly sokféle sötétségben kellett, akár a világítótorony, nehéz tusákat vívott meg önmaga létére ezidőkben. Lelketlen sáfárok – uralkodók, püspökök, gondnokok – mindjárt az alapító holta után kikezdték a kollégium fejedelmi hozományát s a Lipót-féle kötlevél idevágó biztosítékai szintén csak írott malaszt maradtak. Csaknem százéves harc indult meg a fiskus és az intézet között s ennek egyik legarcpirítóbb dokumentuma az a végzés, amellyel Debrecen szabadult meg kötelezettségétől, s amely Bethlen Gábornak még adományozó jogát is letagadta.

Az irgalmatlan vaskéz, mely gyásszal beront, tompán zokogó menetdobok mögé sorakoztatta s világba űzte a gyulafehérvár-pataki kollégiumot, szép ígéretek után is: soha vissza nem térítette az enyedi kollégiumnak a Fehérvárt elfoglalt Bethlen-örökségeket. A bujdosó Rákóczi megnótázása által elveszett a fejedelmi kezelésben álló tokaji hétszőlő is. Pénzalapok, birtokrészek, kincsek, épületek, javadalmak, fiskális kedvezmények lemorzsolódása következtében hatodára olvadtak – de semmivé is sorvadhattak volna  az iskola alapítványai, ha ugyanakkor, „azhol a szent fundusok félelemben voltak”, nem támadnak sorra a nagyszívű kurátorok: a Bethlenek, Telekiek, Radákok kebeléből és ha az ádáz fosztogatási folyamatnak nem vet véget 1770-ben a leendő, immár anyja mellé serdülő kalapos király. Mert II. Józsefnek csak koronája nem volt helyén, de igenis a szíve, amikor a művelődés érdekeit kellett pártfogásba venni. A gyászos vesszőfutás jó-végetértén önkénytelenül idézi a mi lelkünk is: „Az ördög s a gonosz ember megcselekedhetik-é mindent, valamit akar? – Nem, csak amennyire Isten ereszti!”

Páriz Pápai, kinek befaragott monogramját a múlt század végén még látni lehetett lakóháza pincéjének szemöldökfájában – eltörülhetetlenebbül is belevéste-építette nevét a kollégium falaiba. Néhány remekbe megírt levéllel, Telekі Sándor gróf pazarmívű ajándékkardjával s a maga polyglot szótárának dísz-példányával kiküldte Imre fiát Angliába királyi segítségért. Állítólag az angol uralkodópárnak jogában állott az év egy vasárnapján gyűjtést rendezni az összes templomokban. Enyedi szó szerint „az igen szép Anna királyné” maga fordult volna alattvalóihoz a Bethlen-kollégium újraalapozásának érdekében.

Innen az a bizonyos angol pénz, amelynek létezésében az enyediek tán még mindig hisznek, holott az lassan ráment az építkezésekre. 1722-ben kezdett a londoni kezelésben maradt 11.000 fontsterling kamatozni. A diákság, mely a pestis idején ismét egyszer a szabad természetbe menekült több mint félesztendőre, végre méltó hajlékhoz juthatott a távoli hitrokonok szeretetéből.

A gyermekijesztő Daczkai inspektor talpraesett vezetése mellett 1720-tól 1743-ig négyszárnyú, emeletes „pompásszép” épület rakódik fel, 1775-ben pedig – elsőben is a főúri tanulók bentlakásáért – a maig fennálló kettőstetejű „ókollégium” s a római mintára lefektetett vízvezeték. Az iskola „így megépülvén és meggazdagodván nagyon könyvekkel, pénzzel, malmokkal, asztagokkal, borral” – de újabb kegyes alapítványokkal is, majd kibővülve József alatt a jogi karral: nemcsak hogy méltóképpen fedezhette kebelén a mágnásifjúságot, mely különben rendszerint csak néhány tanulmányi esztendőt töltött a kishazában, hanem teljesítette nemzetnevelő szerepét is, Erdély értelmiségének ötödét bocsátva szárnyra! S szerencséje volt, hogy értett hozzá a külső alapok mellett a belső, szellemi fundusokat is őrizni és utánpótolni.

Titka, nyitja ennek bizonyos „Inzucht”, a tény, hogy maga nevelte fel új tanárait s így megszakítás nélkül, kézből, melegében bízta reájuk a rábízandókat. Ez a tanárdinasztia, mely szellemi fiai által virult tovább, szív szerint tudta megnyerni az ifjúságot, melynek póri faragatlanságát és mágnáshetykeségét egyaránt lebírta. Próbát ad nekünk ebből a szeretet, amellyel az emlékíró Zeyk János tanárainak és tanítóinak arcképét lefesti, ki igazi „nobile officiumnak” tekinthette a professzori stallumot, hiszen főrangú létére fiát enyedi tanárnak adta!

Micsoda elhivatottság fűthette Kovács professzort. coelibatust fogadott, hogy az ifjúságnak jutalomkönyvalapot gyűjthessen. Szigethi István sohasem követte kartársai példáját, kik – mint Benkõ Ferenc, a természetrajz- és földrajzoktatás magyar úttörője, vagy Ajtai Abód Mihály, – szinte mind jeles tankönyveket hagytak maguk után: „a könyv elég vagyon, holtom után nem könyveket, hanem jó tanítványokat akarok hagyni!” Az ifjúság eszménye Hegedüs Sámuel, az esztétikai nevelés szorgalmazója, Kőrösi Csoma Sándor lelki irányítója. E tanárok még civódásaikban, pasquillizáló kedvükben is tudományos kérdések felől verekedtek meg!

Kiszámíthatatlan szerencse számba ment, hogy ily lelkes szellemű intézmény látogatásához nem pénzre, csupán akaratra és szorgalomra volt szüksége az erdélyi gyermeknek. Jellemző, hogy 1769-ig a kollégium még előmenetelhez sem kötötte segélyeit! Így vált – főleg úgynevezett principistái, fejedelmi kegydíjasai révén – a schola valóságos székely kitelepítő intézménnyé. Szállóige a harisnyás apa, aki szekerével a Szentkirály uccába érkezvén, rámutat a kollégium csűrjére: „tanulj fiam s akkor ez mind a tiéd!” A Sanderson-rendszert százévekkel megelőző intézetben, – mely az idők folytán hatalmas erdő-és mezőgazdasága mellé fűrész-és papírmalmot, könyvnyomdát, erdei és városi „feredőt”, cserép-és téglagyárat rendezett be – a jobbágyrendű szegény ifjúság úgy tartotta fenn magát, hogy résztvett a gazdálkodásban és azonkívül elvégezte az iskolaszolgai teendőket. „sokat emel, dolgozik, barmoskodik – mondja Hermányi egy Zágoni nevezetű diákról, nem cseng-é ez az idézet magyarul éppoly ércverettel, mint a „multan tulit, fecit”? S ha a mai angol cserkészet inaskodás által képez ki a parancsolni tudás művészetére: ezt az iskolázást jól ismerte az enyedi neuter, és nem akadt még senki, aki keserű szívvel gondolt volna szolgadiák éveire. Tudtak is boglyát rakni aztán, de kinevették a rosszul skandáló osztálytanítót, és ismerték jogaikat szolgasorban is. A vén Páriz Pápainé rosszulfőtt kásájával az ételhordó lovat tömték be elől-hátul szénahordás nehéz munkája közben…

Igaz, a másik rend, „a vidám, pénzes, borozó, cifra s kijáró úrfinép” olykor szépasszony ágyában felejtette mentéjét… de az a hangosa volt csupán, csendese a főúri ifjaknak is „egyszerű életmód, mindennapi testi gyakorlatok – küzdések, – játékok, vidám, gondtalan elevenség… külléghez szoktatás” által edzette magát az életre. S vegyük hozzá: a mindenrangú ifjúsággal való testvéri érintkezésben és vetekedésben: egész, emberismerő, életismerő emberekké gyúródtak.

És ha a század elején a Holtmaros-béli cécós-muris pünkösdikirály választáson csak „sok szép deák oratiok versek elmondása után” ültek asztalhoz, másképp fogalmaz, de ugyanarra a szellemre vet világot Zeyk János, a század alkonyát ábrázolva, ki „érzelgések, képzelgések, éneklés, hangászság, költészet s szép-izlet országaiban mélázott s andalgott” barátaival.

Nagy gyönyörűséggel olvastak magyarul is, de hogyne, mikor Bethlen Kata félezernél több könyve „Magyar Théka” címen volt a könyvtárba illesztve! S meghatva hallották Herepei Ádám „ajakán elővarázsolódni a honi szónokművészetet.” Az ifjúsági önképzőkör Próba című kötetében az első magyar nyomtatott Molière – fordításokkal tesz bizonyságot életrevalóságáról, de ennél is többet jelentett, hogy a növendékek önálló színműveket, nótákat fabrikáltak, ülvén a Holtmaros haván, mely elolvadt körülöttük az alkotás hevében! Nem csoda, maguknak alkottak. A dimisszió után a kurián nagyszabású színjátékok folytak. A nyomtatott meghívásokra: „magyar játékszín honunkban még nem s színészek is alig lévén – mint Olympiasokra tódult minden rang és nem”. A truppok vidékre is ellátogattak s Csombordon Naláczyál történt, hogy a házigazda elragadtatásában a játszók közé dobta ezüsttel tömött erszényét.

Ha valamikor a részben unitárius Enyed adta György püspököt, a Guis-cardus és Gismunda című széphistória szerzőjét, ha a református szellemet innen vitte vitába Bornemisza Péter, a magyar Elektra szerzője, ha illett, hogy a polgárváros iskolakapuján lépjen ki Tóthfalusi Kis Miklós a maga műipari ízlésével a világ fényébe, csak meg kell keresnünk a távlatot az iskoláét s város szellemének egyes mozzanatiban ahhoz a gazdag kirajzáshoz, mely a század második felétől kezdve Enyedről kiindul. Bod Péter a magyar könyvek lelkes olvasóihoz tartozhatott, hogy aztán „sok esztendők alatt, nem kevés szorgalommal szedegesse egybe” az első magyarnyelvű irodalomtörténetet. Kis könyvmoly lehetett a rútképű, termetnélküli Báróczi Sándor is, kinek dajkáló hajléka még áll a róla nevezett sikátorban a hálófülkével, melyben álmodni tanult… Megyéje pironkodva küldi, s maga gúny tárgyának megy el Mária Terézia parádés szolgálatára, hogy egyszer csak megszólaljon „bájoló beszéddel, csodás nyelvérzékkel” s Kazinczyn keresztül az egész magyarságot oktassa a szó ízléses zamatára. Naláczyval és Barcsayval együtt Enyed három testőrt – lélekőrt állított ki a magyar nyelv védelmezéséért! A kúriabeli deszkabódé éppúgy felfűtötte Bolyai Farkas irodalmi törekvéseit, mint ahogy hivatottan deszkákra küldte Koncz Józsefet, Sáska Jánost, Pergő Celesztint és legnagyobbjukat, Jancsót, az első magyar komikust. Tanárok és ifjúság jellemképében az úttörés mellett bizonyos vakmerőség, a legnagyobbravágyás hevülete is ott izzik ezeken a homlokokon. Bolyai Farkas fel akarja forgatni a többezeréves euklidesi geometriát, s a már a scholában „fecsketermészetű” Kőrösi Csoma Sándor egymaga vág oly célnak, melyhez egy egész népnek nincsen képzelme, hite-mersze.

Legszembeszökőbb mégis ez ifjúságnál a közdolgokért való készség, mint azt gróf Kuun Kocsárdon, gróf Mikó Imrén kívül egész légiója mutatja a jeleseknek, kik „innen vettek meleget és világot”. Aranka György csendes tevékenysége éppúgy tükrözi e sokoldalú munkaszomjat, mint báró Kemény Ferenc kancellárnak a közéletben, báró Kemény Farkasnak, gróf Mikes Kelemennek és Inczédi Sámuelnek a harcterek halálos viharában való helytállása.

A XIX. század harmincas-negyvenes éveit úgy kell tekintenünk Enyed életében, mint a búzának sárgaérési idejét, mikor a magvak a növekvő napverésben acélos sikérre váltják át a felgyűjtött táperőket. A húszas évek végén megkezdődik az „újkollégium” – mai déli szárny – építése. Az iskola bevezeti a Gábor napján megült díszes Bethlen-ünnepélyeket hatalmas dalkarokkal, s a legszebb leány által szavalt ódával. Az 1833-ban Váradi Sámuel buzgólkodása folytán megalakult Úrikaszinó – harmadik az országban – egyik góca lesz a társadalmi életnek. A komoly zenekultúra létrehozza Mihályi Károly akadémiai tagnak máig énekelt zsoltárait, dalait, s Mester Károlynak fenséges Szózat-kompozicióját, melyet az országos pályázat túlmagas nívója miatt ítél népszerűsítésre alkalmatlannak. S még él emlékezete, a vasárnapoknak, amikor a püspök a rektorral s a tizenkét palástos professzorral vonult át az ekkortájt már fekete magyarba öltözködő ifjúság élén a nagytemplomba.

A kulturális élettel párban haladt a politikai mozgalmasság. Igaz, a lélekszám nem éri el a hatezret, de a környező falvak udvarházai évente díszes embersereglőknek adnak szállást, kik aztán címeres négylovas hintókon, ragyogó nemzeti viseletben robognak fel a megyei közgyűlésekre. Rokonság, de főleg érzelmei szerint e rend csaknem mind elágazója annak a négyszegletes telken, a Varcagásban épült, s Kemény Simon családjának tulajdonát képező egyszerű kúriának, melyet közönségesen – némi humorizálással – csak Burgnak emleget a város.

Enyed szerette a maga arisztokratáit, akik közül a Bánffyakat, Zeykeket és Keményeket saját „trunkus”-aihoz számítja. Az együttérzésre patriarchális szép szokás vall reá akkoriban, amely szerint, ha a Burgban valaki megbetegedett, a városi úri nők ápolták. Természetesnek találták s tisztelték a lakósok azt a rendet is, hogy a Burg dámáit a templom első sorai illették, a professzornékat a másodikak. A többi asszonynép virradattal kelt, úgy főzött ebédet, mert ha megvárta a harangszót, csak a patkonca-székekben kapott helyet magának, márpedig – a divatot is a templomban kellett ellesni! A Zsurnálnak emlegetett divatlap akkor méregdrága ritkaság számba ment, a nők éppen írni-olvasni-számolni ha megtanultak a kántoriskolában, illemtanuk pedig – Gáspár János, a nagy nemzetnevelő szerint – néhány idétlen fesztempó betanulásában merült ki. Fontos volt hát, honnan lesték el az ízlést és magaviseletet. Egyszerű és komoly volt az életmód, melyet a Burg példázott. Akkoriban a főúri hölgyek is pergették a fonókereket, divat volt hajnalidőn kelni s a nyitott tűzhely lángját használni a fonáshoz, az áldott ingyen napvilággal pedig az osztováta mellett élni. A leányélet bájos poétikuma – rokka, szépköntös és dalilegények jegyében – árad ki a máig dúdolgatott románcból:

 

Lányok fonják a lenszöszt,

Beszélgetnek egymás közt:

„Jaj anyám, a diák

Olyan, mint a gyöngyvirág!”

„Veszek gyűrűt, ruhákot,

Csak ne szeress diákot,

Mert a diák legyecske,

S itthagy, akár a fecske!”

 

Az édesbús diákszerelmek atmoszférája úgy lebegett a városon, mint rózsaszínű fénykör a tűz felett. Egy-egy történetet ma is elóhajt az emlékezet: „Barabás Miklós annakidején Mutili Rózsit szerette, a burgbeli francia szakács leányát… de annál szebb halványbarnát keresni kellett… Az a zokogó angyalszobor a katolikus temetőben az ő sírján áll… elvitte fiatalon a tüdőbaj.”

Szerelmi álmoknál nagyobb álmokat is szőtt akkoriban a város falai között a történelem. Elközelgett ugyanis az idő, amikor „a mély, de addig szótlan elégületlenség” megnyilatkozásáért küszködött Erdélyszerte s „megtámadtatni kívánta a létező állapotot” – szakítván az idáigvaló lethargikus türelemmel. A megyegyűlésekre egybezarándokló „utazó patrióták” – a Zeykek és Kemények mellett a Bánffyak, Kendeffyek, Wesselényiek – megindítják Széchenyi szellemében a harcot, melynek előkészítései a Burgban folytak, a liberális érzésű arisztokraták ez igazi várában, s melynek ismert történelmi jelzőkövei az 1831-34-beli megyegyűlések s az 1841 és 46-beli országgyűlések. És ha a magyar nyelv hivatalossá tételéért Kemény Dénes követ harcolt a legelszántabban, az örökváltságot egyedül Alsófehér követelte, holott ebben a kérdésben Erdély többi megyéi általános szűkkeblűséget mutattak. A megye vezető főrendeinek bátor jellemén kívül a küzdelemben fontos hátvédül s eszmeforrásul szolgált a kollégium, a szabadgondolkodás ez évszázados letéteményese, melynek falai között Köteles Sámuel 1825 óta anyanyelven tanítja az első magyar „önfilozófiát”, Szász Károly pedig a jogot. Az a körülmény, hogy Erdély jogi sérelmeit a nagy professzor úgy ismerte, mint rajta kívül még csak Kemény Dénes, és hogy volt is mersze kiállni az igazságért: avatta Alsófehért vezető megyévé s „Enyedet némi politikai központtá” – Gyulai Pál szavával szólva, úgy, hogy harcai „Erdély minden megyéjében és az egész Székelyföldön visszhangra találtak”.

A város legöregebbjei maig mesélgetnek Szászról Plinius tollához, ízléséhez való apró, jellemző történeteket. A sok keringő legenda: végső emanációs szférája annak a sajátos légkörnek, mely a nagy egyéniséget övezte. Kerek egy százada, hogy az ifjúság megbüntette maga közül azt, aki elhanyagolta Szásznak egyetlen előadását is, és hogy Kemény Zsigmond, a Burg növendéksorú lakója, tizenkétévesen már barátja és soronkívüli hallgatója lett. S nem háládatlanul! Akadémiai emlékbeszédében a professzorától tanult orátori hévvel aposztrofálja Szászt, „mint a legelsőrangúak közül való magyar szónokot”, mint „valódi nagybirtokost, igazi olygarchát az ismeretek birodalmában”.

Majd minden enyedi tanulónak minta képe Szász Károly volt. Mit jelentett az? Az ifjúság nem csupán tanult, – Kemény Zsigmoddal egysorban Salamon Ferenc, Gáspár János, Barabás Miklós és Czakó Zsigmond, de látogatta a megyegyűléseket és az Úri Kaszinót is. Öntudata dagadt, látóköre kiszélesült s növekvő merészségének parázs példáját mutatta meg, amikor a császári helyőrséggel majdnem fegyveres összetűzésbe jutott az átutazó lengyel foglyok ünneplése miatt.

Harmadik botránypöre indult meg a kollégiumnak, hol tanár adott ki kortársán. Basire Izsák és Pósaházy után a bár székely, de Debrecenben végzett Péterfi testvérek, kik odakint a Kazinczy-ellenes hangulatban szőrt cseréltek – nem átallották Szászt demokrata elveiért, újszerű nevelési eszményeiért nem is egyházuk fejének, de a kormányszéknek jelenti fel. A pör inkább megfényesítette Szász glóriáját. Tanú nem akadt a „bűnökre”, de sőt a tanítványok csókolták a küszöb kövét, mely mögött a kihallgatás folyt. Szászt felmentették, Péterfi Lászlót pedig Judássors érte: negyvenkilencben – holott éppen abban mesterkedett, hogy a nemzetőrökkel a fegyvert letétesse – a császári felkelők Borosbocsárdon meggyilkolták.

Enyed sohasem volt túl lojális város. Számos anekdotái közül legkomolyabb megnyilatkozása volt a kurucságnak az Enyedről kikerült Bodolla püspök esete, ki az uralkodó fogadására elkocsizott Nagyváradig, de mert időpontra volt odarendelve, s a felség késett: visszafordult, nem várta be. Igaz – így tudják Enyeden – nem is kapott soha felsőbb megerősítést. Az is természetes, hogy a negyvennyolcas mozgalmak magukkal sodorták úgy az iparos-, mint a tanulóifjúságot, valamint hogy a polgárság, köz- és főnemesség is, nagy áldozatokkal járult az ország kincstárának gyarapításához. Mindez nem okolhatja meg a sorsot, amely a városnak a szabadságharc folyamán kijutott.

Enyed gyakran esett áldozatául a romboló történelemnek, de azért „Nagyenyed Pusztulása” a közbeszédben 1849 óta egyetlen vészt jelez. 1848. november ötödikén megtörtént a szerencsétlen kimenetelű marosvásárhelyi ütközet, melynek következtében honvédség, nemzetőrség kivonódott Enyedről Kolozsvár fedezetére. Mindeddig a hatóság nem hagyta menekülni a rosszelőérzetű lakosságot, most a fejetlen sietségben elmulasztotta az intézkedést, hogy a városban letett anyagi és művelődési kincsek biztonságba jussanak. A következő két hónap alatt, míg a várost rendes császári katonaság és szász nemzetőrség tartotta megszállva, ha jelentős károk is estek főképp a kollégiumban összehordott magán- és közklenódiumokban, az ottmaradottak élete és ingatlanai legalább biztonságban voltak. Azonban január elején – oly irgalmatlan télidőben, „hogy a forró vízcsepp jégszemmé fagyva koppant le a földre” – megindul a katasztrófa. Január tizedik napja után a „Honvéd” harmadik száma ily gyászjelentést tehetett: „Nagyenyed, e kis Athenaeje Erdélynek, a civilizáció s a polgári erények bölcsője – fájdalom – nincs többé. A történet Clio-ja szívrázóbb s hitet ingatóbb eseményt a magyar nemzet annáleseibe ritkán jegyzett fel. A városban akkor 7 – 800 halott hevert – később csontvázzá rágták le a kóbor állatok, – cseréppel vagy zsindellyel fedett épülete egyetlen egy sem maradt épen, az utakra hullott perjét, kormot a nagy történelmi beccsel bíró püspöki, megyei levéltárak s a kollégium drága könyv-és gyűjteménytár anyaga szórták be szemét gyanánt.

Kereshetjük a végítélet okait. Voltak enyediek, kik Kemény István főispán kebelének fegyvert szegeztek, hogy eltűrte Enyed kiszolgáltatását. Szemrehányások érték Czecz tábornokot, kit Bem Tordán mozdulatlanságra ítélt. Kijutott a vád a vidék nyugalmát az ősz folyamán megbolygató székely nemzetőröknek. Bélyeg sült Lozeanu alezredes homlokára, hogy obrázsai táborából összetett kézzel nézte fegyverbarátainak eljárását. Megoszlott a közvetlen felelősség Axente és Prodan román felkelő vezérek között, kiknek egymással való vetekedése szintén szerepet játszhatott Enyed vesztében, és akiket a Boliac-féle óromániai magyarbarát expedíció tagjai állítólag óva intettek a terv végrehajtásától. Az átok teljes súlya mégis az osztrák hadvezetőségre hárul, melynek akarata, sőt meghagyása nélkül a végrehajtó közegek el nem járhattak volna. A rideg tények állása arra vall, hogy a csucsai vereség (dec.19.) után visszavonulóban levő császári hadsereg Enyedet – a most jobbára csak öregek, nők és gyermekek által lakott védtelen várost, melyben még a vár körül előzőleg emelt palliszádok is szét voltak hányva – egyszerűen eltörültetni kívánta a föld színéről, hogy Torda és Gyulafehérvár között a honvédek számára hadi támaszpontot ne képezhessen. Lehet, hogy politikai bosszú is közrejátszott ebben – a beavatott Mikó Imre szavaiból sejtjük, hogy főképp Szász Károly szereplése miatt, – de milyen visszásan ütött az orv kéz: férfinépben csak császárhűek tartózkodtak a városon, a többi honvéd volt, vagy kint bujdosott a Farkaspatak hórengetegében.

Kihagy a szív verése, olvasva a pusztulás részleteit, melyeket Kemény Gábor szerint az utókor rémmesének fog tartani, s mégis, éppen a mindent átszenvedetteknek legtöbb joggal vádaskodó ajakáról hallunk oly szavakat, amelyek nagy tanulság, – de sőt vigaszképpen hatnak.

A hivatalosan osztrák részből halálraítélt s magyar oldalról halni hagyott városba önkéntes emberi elszánásból áthágva Lozeanu parancsát, tízedikének reggelén belovagol Apfler svalizérfőhadnagy, hogy magyar mátkáját felkutassa. Az osztrák tiszt repkedő fehér köpenyege jelképes példája mind a többi folttalan léleknek, kiket a polgárháború irtó dühe sem bírt kiforgatni emberiességéből. Úgy a császári rendes hadseregből, mint a tordai honvédségből gyors mentőexpedíciók szervezkedtek, melyeknek tagjai olykor halálon is átvágták magukat, úgy kutatták végig a széttiport város pincéit, kútait, vermeit, szőlősajtóit s a méteres hóba fulladt erdőket, melyek Enyed életbenmaradottait lappongatták. Az irgalom nem járt vallásra vagy nemzetiségre. Szilágyi Farkas adatgyűjtése szerint kétannyian is odapusztultak volna, ha a város régi román és szász lakosainak jórésze nem viselkedik szamaritánus módra. „Hai doamnă dragă! – stereotyp kifejezésként maradt ránk a szó, amellyel a pokol éjszakáján s másnapjain többnyire zsellérnék, volt cselédek fogták kezén a „vogelfreiokat”.

A tövisi román granicsár családok, főkép Tömös István bíró tisztessége és szívjósága mellett lelkünk elé idézhetjük Keul Istvánt, Enyed szász papját, midőn felszentelt kezével oltalmába veszi a reformátusok templomi edényeit. Másfélszáz éve tartották az ősenyediek „béditsért” felekezetnek a katolikusokat, de szerezhetett volna-e magának méltóbban örök polgárjogot a minoritarend, mint tótszármazású rezidense, Viskóczy Henrik által? A lelkipásztor papi díszében, szentségeivel járult a felkelők elé, s térdreborulva kért kegyelmet a városnak, hogy bátor tettéért két sebbel még többet kapjon, mint példaadó Krisztusa.

Mert meg volt írva, hogy a hely, mely másfél századon át érlelődött a cél felé, hogy falai között először mondja ki Erdélyben a minden embernek szabadsághoz való jogát, a népszenvedély áldozata legyen. „Meghala és eltemettették”. Koporsója reménytelennek tűnt: hónapokon át kutyák, macskák, vadmadarak, temetetlen vagy rosszul elföldelt hullák lakták csupán. Még sírkövei is úgy kidöntődtek, hogy vissza nem találva soha hantjaikhoz, ma is lépcsőjét alkotják az Őrhegyoldal temetőjének.

A kormánynál küldöttségben járó Weress Károly és Sándor Elek azonban izenetet hoztak az Enyed sorsát megkönnyező Kossuth szájából: „Enyednek fel kell épülnie és szebb lesz, mint volt, mert Enyed nagy hivatással bír Erdélyben.

Az állami támogatáson kívül Erdély társadalma – főképp Kolozsvár, s az Enyedet környező helységek mind példáit adták a felebaráti érzületnek, de a távol Szilágyság, Szamosújvár is: kebelökre fogadták a szétszórt lakosságot – valóban ízenként feldarabolt testet építvén így egybe a jóság mesebeli balzsamával. A csak Világos után hazatérők egyik földönfutójának ajkáról megrendítő vallomás maradt ránk: „Koldussá tett – s mégis: szükség volt a forradalomra!” S a mártír város magához méltóbb emléket nem állíthatott volna nehéz, meg nem szolgált halálának és lassú feltámadásának, mint azt tette ama egyszerű kőtáblával, melyet a várároknak meszesgödrébe hantolt halottai fölé helyezett falba a puszta dátummal: 1849. január 8.

Mennybeható gesztusa a vádtalan kegyeletnek!

 

 

III.

 

…perennis erit.

…örök lészen.

 

 

Enyed maig sem tudta kiépülni a forradalmi pusztításokat – jegyzi be gróf Mikó Ádám 1860-ban útikönyvébe. – Jókai menekül a romvárosból, csudálkozván lakosainak maradó és marasztaló kedvén… pedig „az a hant, mely ideköt”, tartotta vissza őket.

Az ötvenes években folyton szivárgott haza a szétmenekült népesség és négy évtizeden át alig ritkult az új siralomnap gyászolóinak templomi tömege. A régi mellé az új nemzedék is beáll, az unokák, kiknek korát így számította a város: „ez a havan született, az karanülő vót negynennyócba…” – Nyomasztó borongás lebeg a még élő aggok ajkán, ha ezidőkről históriáznak, hogyan jött be falukról a nép, vékával mérni a damasztasztalkendőt, miképp ismert rá egy úriasszony a vásáros menyecske csíkos átalvetőjének kelméjében saját finom függönyére…

Nehezen ment az erőrekapás az országos elesettségben, miközben – s nagy idők múlva is – egyesek nehéz kincsekre bukkantak, – kemencékben, falakban újonnan feltört kertugarban: rejtekekben, melyeknek tudói elhullottak…

A közintézmények közül a püspökség nem kívánt visszaszármazni többé Enyedre. Már a kollégium ismét való kicsírázása új legenda a város történetében. Riasztó hírek hollószárnycsapásai alatt a megrohanás elődélutánján öreg Zeyk Miklós, „Erdélynek azon időben kétségen kívül legtanultabb férfia” – diákbarátjával, Szegedi Maszák Hugóval galvanoplasztikai kísérleteket végzett szentkirály uccai hajlékában. Vajon e rendíthetetlen Archimédes-i tudományszeretet jobbik záloga az iskola feltámadásának, vagy Weress Károly kollégiumi ügyvéd kötelességteljesítése, ki január 16-án húsz honvéd kíséretében a felkelőtábor látótávolába lopózkodva – behatolt Enyedre, kiásta és elmenekítette a kollégium pincelépcsője alá rejtett vasládát az alapítványi és adóslevelekkel! Csak Vajna Antal professzor hite-akarata fogható e példákhoz, ki mikor Wohlgemuth kormányzó eltiltotta az enyedi schola megnyitását, az uccán indult meg lélekhalászni, majd szekérre kapott s bejárta a Székelyföldet, hogy ifjúságot toborozzon a fekete lisztből gyúrt, kesernyésen jóízű Bethlen-cipóhoz. S újból csak megszólaltak hivogatóra a kúria ezüsthangú csengettyűi…

Mikó Imre védő karját tartja az intézet fölé – így nőhet ki 1858-ig a nyolc gimnáziális osztály, mellételepedvén a Gáspár János szervezte egyházkerületi tanító- és kántorképző, 1862-ben pedig hazatér Kolozsvárról a theológiai és jogi kar, miáltal a hatvanas években már ismét százakra megy a szolgadiákok száma. De sőt három iskolatestvérét is segélyezi ezidőkben Enyed, nem fölös, de jószívvel adott javaival: Szászvárost, Kolozsvárt és Marosvásárhelyt.

S megindul egy csöndes újjáteremtő munka, mely tanítványok és tanárok összeszedésén kívül két tanteremnek ablak-és ajtófélfával történő kitatarozásán kezdődött, és folytatódott a romlásból netán még megmaradt értékek kikutatása, pótlása, felajánlása által. – „Hova tehettem szükségesebb helyre?” – ily szóval áldozza a bibliotheka negyedszeri megalapítója, Mikó Imre gróf könyveit „amaz oltárra” – mintegy példázva Arany János vigasz-izenetét, melyet Rachel Siralmában küldött Enyednek: hogy az Ige túléli a Halált!

A kiegyezés, mely után az alkotmányos kormány Gáspár János és P. Szatmáry Károly országos nevű professzorokat más állásokba szólította el a kollégiumtól, harminc esztendőnek nagy fény-és árnyváltozásai következnek. A kor tanítási irányát és eredményét tán leginkább jellemzi a Bocz József kollégiumi orvosról fennmaradt anekdota, ki egy díszlakomán úgy főzte le a latinul kitűnően rögtönző tósztozót, hogy maga szárnyaló görögséggel felelt vissza neki.

Ha mégis akadt a közelmúltban az egész magyarság érzületét megkavaró regény, mely Erdély háborús és háború utáni lelki elsodortatásának okát az Enyedről kiszármazott papi nemzedékek gyarló voltába gyökerezteti vissza, úgy tartozunk az igazságnak, hogy az intézet éppen a teológia magas szintre emeléséért szüntette meg a jogi kart s e miatt írt elő három, majd 1875-ben négy hittudományi tanuló esztendőt a jelöltek számára. Spiritus rectora a főiskola életének Kovács Ödön professzor Leydából, mint az összes theológiai tudományok doktora tért vissza. S annyira elöljárt az akadémiának modern átszervezésében, hogy a magyarországi egyetemes református konvent innen mintázta a maga lelkész képzését.

Elveiben a nagy tanár – Apáczai, Dézsi méltó utódaként – a hitbeli szabadelvűség példakép lévén, a józanságig felvilágosodott egyházi férfiakat nevelt. Az elhivatottság tekintetében azonban heves ellenállásba volt annak az elharapózó felfogásnak, hogy a papi pálya puszta kényszerkereseti forma. – Tragikuma egész életművének, hogy ő vetette fel először az eszmét: a theológia helye az egyetemen van. – A hetvenes éveknek általános érzése volt, hogy a történelmi jogfolytonosság szerint az erdélyi egyetemnek a Bethlen-Kollégiumból kellett volna kinőni, vagy legalább is az országrész jellegéből következően: a református theológiai karral válni teljes négykarú universzitássá. S mert ez nem így történt: Szász Domokos, kolozsvári lelkész, majd püspök felvette a Kovács Ödön által csak elméletképp megpendített eszmét: hogy az enyedi református theológia költözzék át Kolozsvárra, és ha mint független külön intézmény is, de bölcsészeti és neveléstani kiképzését kapcsolja oda az egyetemhez. Mintegy húsz évig ömlött a csatákon a szellem vére és ismét a Bethlen-örökségek hátterével, melyekből a theológiát tápláló javakra Kolozsvár követelést támasztott. És most már éppen Kovács Ödön viaskodott Enyed jogaiért és a fennálló helyzet megtartásáért. A vetekedő két igény között Bánffy Dezső akaratából Berde Sándornak, a theológia dékánjának kellett az egyházkerületi közgyűlésen világ elé tárni az ügy valódi állását. Az igazság az volt, hogy minden komoly szellemi irányítás mellett is, a theológiát Enyeden sorvadás fenyegette, mert az összkollégium vezetősége – kétségtelenül a modern iskolafenntartás gondjainak egyre nehezedő súlya alatt – háttérbe szorította a theológiát a főgimnázium mellett.

Maga a város úgy próbált segíteni a helyzeten, hogy felajánlotta egy theológiai tanszék költségeinek hordozását.

Szász Domokos azonban, megbíztatva szándékában a 60.000 forintos Radák-hagyatékkal is, hozzáfogott – Enyedtől függetlenül – a kolozsvári fakultás alapvetéséhez és az intézmény megnyitásával sikerült az enyedi tagozatot elsorvasztania. Téves szólásmódjuk tehát az enyedieknek, hogy „a theológiát elvitték”. Az 1896-ban megszűnt papképző tanáraiban halt ki, s leginkább nagy védelmezőjében: Kovács Ödönben. A Bethlen-kollégium onnan viseli főiskolai címét, hogy joga volna a felső tanintézet visszaállítására, sőt a fejedelmi alapoknak is csak jövedelmét adja át Kolozsvárnak. S amikor az új történelem akaratából Kolozsvár nem nyújthatta már a szellemi támaszt, melynek kedvéért Enyeden a theológiának pusztulnia kellett, ismét kísértett az eszme: vissza az ősi tűzhelyhez! Rossz időben észbejutni: mint utolsó menedék éppúgy szerepe volt mindig Enyednek, mint áldozatul dobni „magasabb célokért”. Báthori István adta az első példát erre, amikor azzal a 10.000 tallérral tartott királyi bevonulást Lengyelországba, melyet Enyed elzálogosításából kapott a szászoktól.

… A kollégium hatalmas épülettömbje, mely 1885-ben kiegészült az új kollégium nevű szárnnyal, a millenium estendeje óta csak a gyakorló és a rendes elemi iskolát, a gimnáziumot és a tanítóképzőt foglalja magába. Az enyedi emberek azonban úgy tartják, hogy amit a theológia Kolozsvárt annak idején az egyetemhez való kapcsolatában nyert, ugyanannyit veszített társadalmi előnyeiben. Mert Enyeden az ifjúság mindig elsőrangban álló dédelgettje volt az úri és polgári körök legjavának. Nemcsak ebédeltették rendszeresen a szegényebb növendékeket, nemcsak öltöztették is a Fillér-Egylet jóvoltából, de volt poétikusabb jelképe is az együttérzésnek abban a messzi ismeretlenbe visszanyúló szép szokásban, hogy a város a kollégiumban teleltette szobanövényeit. A fő-és egyetemi városokról elkeresztelt lakószobákban – Salerniumban, Várnában, Danzingban, Petropoisban, Debrecenben… a kis „ultimáriusoknak” csak polc jutott fekvőhelyül, de a pelárgóniák széttárhatták kényelmesen szőlőnagy leveleiket.

Átlagos sorsa volt az enyedi leányoknak: már a közös konfirmáción titokban „kinézni egymást”. Maig számon tartják s rováson, aki az ilyen zsenge elkötöttségből megtántorodott. A tizenhárom és húsz év között elintéződött a lányok jövendője, kiknek művelődése a kántoriskola két osztályával kezdődött s nagy szerencse, ha kiegészült a „szászaknál” szerzett ismeretekkel. Majd még egy kis otthonteremtő tudomány: atyai vagy bátyai oktatás következett. Sajátos emlék, hogy azok az apák, kik negyvennyolcban örökre letették nemesi előnevüket, leányaik kezébe lélekképző gyanánt Kisfaludy Sándort, a nemesi világ dicsőítőjét adták. De úgy látszik, „lánykebelben kívánták az előítéletet, múlt idők zenéjét”, és szalagos gitáraikon Enyed serdülő hajadonai az „Isten hozzád, te szende szép hölgy”-et pengették, – holott anyáik, nénjeik a forradalmi nagyviharban szabadelvű eszmékben gyönyörködtek és legendás hősi erényekkel szolgáltak reá az őket övező különleges tiszteletre. Mégis „sűrűgazdasszonyság”, meg a szép kézimunkázás maradt próbaköve a jólsikerült nevelésnek, kivált, ha körömhegyig menő puritánsággal párosult. Kendőzést, hajfodorítást elítéltek, hygiéne és kozmetika kimerült az ecetes málélisztből készült kézfinomítóban, a lombikban párolt levendula-arcvíz és a rózsabimbó-szobafüstölőben.

Becsvágya e női nemzedéknek az „első-leány” címzés. Nem függött pedig e rang vagyontól, születéstől, szépségtől. Az ifjúság hangadója kapta meg, ki észben, magaviseletben vezetni tudott. Rég nem képes már kenyérhéjat rágni, de azért igen felcsattan egy-egy tipegős, okulárés, ezerráncú nénike, ha sérelem éri önérzetét: „Tám első leány vótam a maga idejibe!

A hetvenes évek elején megnyíltak a város és az állam iskolái, a felserdültek, azonban ennek hasznát nem láthatták már. Irányításuk mégis jó kezekben volt. Vajna Károly – később a pesti gyűjtőfogház igazgatója és kiváló kriminálhisztórikus, – Műkedvelő Társulatba szervezte meg őket. A virágzó, hagyományos dalosköri élet mellett nagy szerep jut Kovács Ödön „Minerva Egylet”-ének, mely tanári házaknál – e nagy módban és nagy respektusban élő kis rezidenciákban – toborozta össze a tagokat. Szavalás, ének, komoly szándarabok betanulása, tánc és társalgás: így jut a leányifjúság irodalmi, társadalmi felkészültséghez.

Biedermayer-ízű még mindig a kor: a burgbeli tánciskolákkal, a kicsi cukrászda óriási tésztáival, a farsangi diákbálokkal. Egetnyaló máglyák s a kapuban játszó cigányok fogadják farsangidőn a Városháza előtt a nagykendőbe burkolt szépeket, kik úri hintóban, fáklyás igásszekéren, diákcipelte gúnyáskosárban, – de a tisztelők által lefektetett járódeszkákon egyarán érkeznek. A fenyőgallyal ékesített bálteremben aztán kirázzák az elgyűrt volánokat, eleresztik az akácpukétás tarlatán-sleppet… Delitartású, szépjárású, finomkezű-lábú az enyedi beauté – ha aztán még hófehér is a válla és hószín a ráomló hajzat: úgy nyert pere van minden fórumon. De siet is hódítani, mert a farsang végéig hopponmaradókat megtréfálják a diákok hamvazószerdán, kik is égicsúf aggszűzeknek öltözve, hangos jajgatások közepette vonják végig a város uccáin a leányság koloncát jelképező fatőkét.

A város Békamál-nevű tavaszünnepei, a március tizenötödikei mozsárágyú puffogatás, temetések máglyába rakott fáklyák fénye-füstje mellett; az élet ünnepi rítusaihoz tartoznak, akár a nyári feredések a kolégyomerdő kőgolyóval hevített kádjaiban, vagy az április harmincadikai esti szerenád, melyet a diákok lampionos felvonulás mellett az Őrhegytetőről adtak a város tiszteletére. De csak próbálja valaki ezt a nyájaskodó népet megsérteni! Az semmi, hogy a „párti-zsúr” elől kibérelik az egyetlen cigánybandát, de a „páribálás” ház ellen százszám vonulnak ki „fikától” a jurátusokig, szép kettős rendekben, hogy „puliszkát keverjenek” az ablakokból, paszulyt hintsenek a fal mentében és virnyákolásukkal elsiketítsék a táncmuzsikát. Érthető, hogy Korbuly Bálint singes, diákadomák szőrösfülű örmény hőse, nem igen mert ujjat húzni huncfut vevőkörével.

A régi híres kúriabeli teátrumok már kimentek divatból. A negyvenévesek csizmadiaszínbeli nyomorú előadásait a Városháza díszes estéi váltották fel. Blaháné fáklyás szerenádot kap a Burg előtt, melynek vendége volt; „Prill Nelly” nyomán azonban különb spektákulum támad: a diákság utánaszökik Tordára s egyikük úgy megvan érte zándorodva, hogy a kollégium kasszáját is viszi…

Ily vitálitás mellett nehéz volt a diáknéppel versenyre kelni a népszerűségért az Enyeden állomásozó honvédzászlóalj tiszteinek. Kapnak ugyan az első fogantatáskor a hölgyektől szép fehérselyem zászlót a jeligével: „a honvéd védi a hazát, az ég védje őt”, de a város puritánabb elemei maradnak a régi regulával, melyet a svalizsérokkal szemben is gyakoroltak, hogy mágnásdiák, katolikus pap és katonatiszt egy kategória: nem házasságképes. E konokságot mégis sikerült kikezdeni a diáknak, kik a módosabb jócsaládokba nemcsak beházasodtak, de néhányuk vérbeli törzspolgárrá vált.

A levendulaszgú mamák azt is nehezen vették be a hetvenes években, hogy Grohmann Károly óvóbácsi hegedűje és aranyszíve beédesgette a gyermekeket a városi dedóba, de már igazán fejet csóváltak az első ingblúzos, orrcsiptetős, kurtahajú tanítónőn, ki Pestről érkezett – mert hiszen Enyeden azidőben kötéllel ha fogtak női preparndistákat. Farkas Marizson, a „fantáziás” öregkisasszony találta fel magát leghamarabb a község és állam „modern” ajándékaival szemben, – mint az elemi és polgári iskolák meg a vincellérképző. Megalapította a Filléregyletet, a szegény tanulók felsegélyezésére. Hosszú évtizedek áldott munkája fakadt az ötletből.

A hetvenes évek végetáján épült fel Enyed egyik főnevezetessége, a 8oo személyre berendezett fegyház. A kiváló Balkányi igazgató ebben elsőül valósította meg a Csemegi kívánta emberjavító intézményt, melyben nem csupán a felügyelet kifogástalan, de az elvek is a leghumánusabbak; a jószándékú fegyencek fokozatosan enyhébb, a megátalkodottak szigorítottabb kezelésével. Az intézet főképp a munkához való szoktatás által nevel: a rabok nagy iparüzemekben dolgoznak, melyeknek áruit – a városi kisipar védelméért, – más piacokon értékesít. És ha Enyed uccaképéhez ősidők óta tartozik hozzá a vásárra belovagló átalvetős havasi amazon, és Moldován Gergely színpadi alakja: a „cărbuni”-t kiabáló szenesmokány, a kackiás torockói meg a sugárszép bükkösi cselédleány, rövidesen és simán beilleszkedett e különlegességek közé az útkaparó fegyencnép, és eleddig mindössze csak egy regáti újságíró döbbent meg, hogy a szabadon mozgó rablógyilkosok közt kell elsétálnia. De alig akad viszont olyan enyedi, aki látta volna e csíkosruhásokat zárkáik és munkahelyeik világában. Harminc év óta először történt – mostanában, – hogy egy angol bizottsághoz társultan beengedtek asszonyszemélyt az intézet kapuján. Nem látni nőt: a legsúlyosabb vétkesek egyik bűnhődési formája.

A század utolsó tízedeiben nagy megrövidülés érte a várost. A MÁV mostoha – és később komolyan kifogásolt – erdélyi politikája két vasúti csomópont, Tövis és Kocsárd közé szorította be Enyedet, és elvágta iparát a módosabb piacoktól. Végzetes volt a Törvényszék áttétele Gyulafehérvárra, amelynek keserű emléke az egyetlen Enyedről kikerült miniszternek, Kemény Gábornak nevéhez tapad: az átköltöztetés a gyulafehérvári mandátum vérdíja volt!

Míg Enyed egyfelől letörpült, másfelől belesorozódott az államélet virágzó keretében gyarapodó, de immár semmi tekintetben többé nem vezető városok rendjébe. A törvényszék helyébe kapta a talpfatelítő telepet. MÁV osztály- és kultúrmérnöksége és egyéb, a megyeszékhellyel járó közintézményei is lendítették.

Varró László polgármester és Winkler Albert városi főorvos haladó szellemű vezetők. A gyalogjárók macskafejeit gránitkockák, az elbillent gesztenyefákat ápolt akácsorok váltják fel az ő idejükben, majd elkészül a villanytelep.

Még a bezirker-világ parkosította volt a kápolnadombot, most a sétány messze kitolódott a régi római út nyomát tartva. Új városszilüett alakult az 1901-ben Alpárr Ignác által épített Rákóczi-stílű vármegyeházának, a későbbi polgári leányiskolának és vincellérképzőnek palotái által. 1911-ben lebontják a több mint 70 éves görög-katolikus fatemplomot, mely sem az egyházközség 1880 óta viselt esperesi rangjának, sem a lélekszámnak többé meg nem felelhetett. Ekkortájt épül az új zsinagóga is. A hagyomány úgy tartja, hogy az első zsidót – negyvennyolc előtt – a kollégium hozta sütőnek: tény, hogy csak a század derekán adtak komolyabb életjelt magukról, és hogy 1800 körül szervezkedtek, rabbit pedig a húszadik században hozattak maguknak.

Az élet új jegyekben, de folyt tovább, és tagadhatatlan, hogy sok tekintetben most is példaadón. A 90-es években Jeney Elek árvaszéki elnök buzgólkodására Polgári és Úri Kaszinó rangjelzéstelenül Magyar Kaszinóvá tömörültek. Hasonló emelkedett szellemben és eredménnyel izgatott Jeney Elek az úgynevezett (kebeles) vagyis jómódú polgárság előjogainak eltörléséért a szegényebbek javára. Viszont sivár és a ma távlatából nézve sokszorosan fájdalmas képet nyújt a politikai torna, mely annyi szép erőt fecsérelt, két olyan egyén szembeállítása folytán, mint Szász József és ifjabb Gáspár János. Mindkettő a maga szorgalmából megvagyonosodott birtokos osztály sarja, egyik a közigazgatás oszlopa, másik képviselő. Szász magyar lehetőségek politikusa, az első „demokrata” főispán az országban, ki nem fellegek aranyos ormairól kormányoz, de kész fül és szem minden réteg számára, és bizony nem szégyene, inkább nagyon is érdeme volt, hogy „Jóska nostru”-nak dédelgette a havasi nép. – Gáspár viszont a meggyőződéses függetlenségi léleknek, és egyben az idealista, tevékeny kultúrbarátnak mintaképe, aki mellett elsősorban a politikába keveredő diákság és ifjúság tüntetett. Sajnos, a két vezetőember kiválósága mögött olyan uszály is féktelenkedett, mely ízléstelen fegyvereivel felborított kollegialitást, sőt baráti kapcsolatokat is, város- és megyeszerte.

Derültebb a felekezeti és nemzetiségi béke arculata. Ekkoriban a szászság annyira magyarosodott, hogy az evangélikus templomban kétnyelvű szolgálatot kellett bevezetni. A magyar közönség viszont estélyeket rendezett a szász iskola anyagi feltámogatására, s akkor, amikor az Apponyi-féle törvény azt alapjaiban veszélyeztette. A virágzó egyleti élet idevágó példája, hogy Erdély legrégibb ily jellegű női tömörülete: a Nagyenyedi Protestáns Nők Egylete, Zeyk Dániel református egyházkerületi főgondnok feleségének, Kemény Ida bárónőnek alapítása, tagjait nemzeti különbség nélkül toborozta és gyakran működött együtt a katolikus egyletekkel a közjóért. Hogy idős Winkler János, az apa, az evangélikus, fia, ifjabb Winkler János a katolikus egyház főgondnoka, ez mind a bethleni türelem szelleméből folyik, és természetszerű is ott, ahol az örményszármazású Kovrig Tivadar egyszerre építtet tornyot a minoritáknak és tesz bőkezű alapítványt a kollégiumnak, melynek áldását felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül élvezik a jelesen tanuló ifjak. Felesége, a szintén katolikus Scheidel Katalin pedig csak nemrégen hagyott a magyarországi református nők Lorántffy Zsuzsánna-egyleténk 11.ooo dollárt.

Bizonyos dekadenciát azonban meg kell figyelnünk a társadalom más irányú jelenségeiben. A kurtapillantású Városi Tanács elgáncsolja a Winkler Albert orvos által szorgalmazott vízvezetéket, a szegényügy modern rendezését és a tüdőbeteg gondozót. Az állami gyermektelep is csak a mögötte álló özvegy Berde Sándorné elnöknő kitartó és önzetlen munkája folytán virágozhatik fel. A vagyonos lateiner osztály, melynek tehetősége jórészt fösvényül takarékos ősöktől maradt, és amelynek hajdan főfényűzése a bivalytartásban meg a dús házikosztban merült ki, eleddig világot nem látva, az ezeréves ünnepről azzal a szédülettel tér meg, hogy itthon is tovább kell élni Ősbudavára pezsgő éjszakáit. Az enyedi fin de siécle, melyet 1914-ig kinyújthatunk, valódi Halál fiai fejezet…

S mintha Bajcsi András szabadította volna rá ezidőben egyszer a városra a párducok, oroszlánok és óriáskígyók csapatát – az árvíz elmosta seregletből.

Csak Szent Egyed, a hajdani patrónus nem hagyta városát. Névnapja, szeptember elseje ünnep maradt, mert akkor teltek meg az iskolák romlatlan ifjú vérrel. Enyeden mindig szokás volt „a kalégyamra halni – s alapítványainak rangsorába Anna királyné fontsterlingjei, Kőrösi Csoma Sándor Tibetből küldött száz aranya mellé bátran odasorakoznak a diákokból megmódosult kofaasszonyoknak, Sánta Máriskónak garasai… a század végén a kollégium összes vagyonában messzi meghaladta a kétmillió pengőt, jótékony alapjai pedig külön 16o.636 forintot tettek ki. Nem is fogadott el államsegélyt semminémű oktatási célra, és nagyszerű karbantartott gyűjteményit nyilvánossá tette, ezáltal is szorosabban kapcsolódva a közönség életébe. Nagy könyvtára ekkor kötetszámban az ötvenezerhez járt már közel, megkettőzve az 1849-ben elpusztított anyagot. Igaz, nem pótolhatta a Bánffy-, Borosnyai-, Bethlen Kata-féle thékák kincseit, több ritkaságát és unikumait, sem kézirattárát, mely Bod Péternek, Páriz Pápai Ferencnek, Benkő Józsfnek minden manuscriptumán kívül egy 1462-ben írt krónikát is őrzött, Benkő szerint Thuróczinak közvetlen forrását! – Az enyediek korvinákat is emlegetnek sóhajaikban. Tény, hogy Hermányi említi is Köleséri Sámuel orvosnak birtokában „catullusnak s még más trágár poétáknak pergamenre írott gyönyörűséges manuskriptumát, mely a Mátyás király Bibliothékájából akadt vala az Apafi könyvei közé, s mikor az Apafi egyetmását felharácsolták Szebenben, ott vette meg Nádudvari (Sámuel, lelkész) 6 Rhinensisken”. – E korvina (197.sz.) ma a bécsi császári udvari könyvtár tulajdona, Köleséri által készített másolata pedig a Teleki-thékáé. Felette érdekes volna követni a kodex felderítetlen útait…

Mai állományában a Bethlen-könyvtár egyetlen unikumot mutogathat, Miskolci Pauk Pál prédikációskönyvét. Vannak aztán hungaricumai 1711 előttről, külön theológiai szakkönyvtára és a Mikó-thékában külföldi remek-kiadványai. Az iskola gazdag ifjúsági könyvtára, folyóiratokkal, napilapokkal bőventartott olvasóterme, az önképzőkör „Haladjunk” című kézzel írott orgánuma, – mely hatvan évfolyamnál többet számolt, amikor pár évvel ezelőtt az új aera letiltotta szerkesztését – mind ösztönzőül szolgálhattak. De még elhatározóbb ösztönzésekkel nevelt a szintén Phoenix-sorsot mutató régiségtár, érem- és pénzgyűjtemény, meg az utóbbi néprajzi anyaggal kibővült természetrajzi-múzeum.

Első elgondolásra érthetetlen, hogy egy kimondottan humanisztikus jellegű főiskola oly kiváló, egyenesen úttörő természettudósokat, főképp geológusokat tud felmutatni tanárokban és növendékekben, mintha csak Bisterfeld „Boszorkányos könyvé”-nek hajlamai szállották volna meg a nemzedékeket. De ha az újra-újra megalapított könyvtár főképp az elvont és széptudományokat diktálja, ha az orvosképzés elősegítésére tesznek alapítványokat Várady Sámuel és a Sárpataki testvérek, viszont a környező természet egyetlen óriási lexikona volt és marad a természetkutatóknak. Húszkilóméteres sugárban a vidék a legkülönbözőbb geológiai korszakokat feltáró lelőhely, s az Érchegység rengeteg ásványtani érdekességet rejt, mintegy praedestinálva a mineralógiára Benkőt, és a különleges szakértelemmel dolgozó Herepei Károlyt. S bizonyára nem Mikó Imre volt az egyetlen kisdiák, ki szívdobogva álmélkodott a csodás kőzetgyűjtemények előtt…

A tájtörténelmi, folklorisztikus, állati és növényi érdekességei hasonlóan felajzották ifjabb Zeyk Miklós, Elekes Károly, Jancsó József, Szilády Zoltán és Bodrogi János tanárok gyűjtőszenvedélyét. Így támadnak újjá a múzeumok, magánosok és lelkes diákok jóvoltából is. Hisz ha volt tanár, Décsei, ki hogy tökéletesítse magát a keleti nyelvekben, hát beutazta Siriát, Babiloniát – Enyed ifjai közt is számos fecsketermészet akad, mint Fenichel Sámuel, ki Új- Guineából gyarapítja a természettudományi szertárakat. – A híres Csathó-kollekciót ugyan a Magyar Nemzeti Múzeum örökölte, de innen datálódik az a tudományos fanatizmus, mellyel Pávai Vajna Ferenc főgeológus indul el a maga saját útain, és innen nőnek egyetemi katedrákra Lőte József, Demeter György, Reinbold Béla, Budai Árpád, Varga Zsigmond, Bartók György, Jeney Endre és Berde Károly professzorok, aminthogy püspöke sem volt – az egy Kenessey Bélán kívül – még soha Erdélynek, kit nem a Bethlen-kollégium nevelt.

A kor kívánalmai szerint az iskola lassan modern intézménnyé szerveződött. Erre szükség is volt – kivált a nagyszerű tanítási eredményekkel dolgozó gyakorló elemi átalakulására. Hiba is történt azonban, amikor a kollégium pusztulásra ítélte olyan hagyományait, melyeket az új szellem mellett is őriznie kellett volna, mint ősiségének nemeslevelét. Így legutóbb is feláldozta – igaz, kényszer alatt – különszoba rendszerét, mely a növendékeket önállósághoz szoktatta, a családias rangsorral és a fokozódó előjogokkal.

A nőnevelés lendületét jelzi, hogy a tanfelügyelőség Enyed elemi leányiskoláját a megye mintaintézményének tartotta. Polgáriját az első igazgatónő: K. Grail Eleonora messze népszerűségre emelte. Nagy érdemei vannak továbbá a fejlesztés terén Dömök Erzsébetnek, míg Illyés Gizellának nevéhez az új iskolapalota felépülése fűződik. A város leányait ekkor már valóságos tanulási láz fogta el. Dr. Albert Anna és Dr. Albert Margit, Dr. Sebestyén Irén és Olga, Berde Amál és Dr. Berde Mária „sisters”-ként indultak el innen, B. Straub Jolán ma a kolozsvári református leánygimnázium igazgatója. És még sokakat idézhetnénk, kik női vállukra a közmunkásság terhét vették. A kollégium nagy lélekkel járt kezére a leánynevelésnek, magántanulóit rendszeresen bejáratta az előadásokra.

Háború alatt és után Enyed nem maradt méltatlan önmagához. A tizenhatos meneküléskor is jó idegeket mutatott. Viszont a város jelleméből folyik, hogy tizennyolc után nehéz lelki próbán esett át, akár súlyos betegségen. Kivándorlói mégis: elsősorban a gyökértelenné vált tisztviselőkből – beköltözött elemekből – kerültek ki.

Az új korszak Enyedet láthatóan a leépítendő helységek közé sorolta. Igaz, líceumot állított benne a jónevű román író: Hulea Ovidiusz igazgatásában, négyosztályos leánygimnáziumot, fiúipariskolát és a csak most leépített kereskedelmi leányiskolát is a meglévő állami épületek felhasználásával, míg a vincellérképző helyisége – új szárnnyal egészülve ki, tüdőbeteg szanatóriummá alakult át dr. Fodor Victor főorvos-igazgató ügybuzgalma nyomán. Viszont Enyed megszűnt megyeszékhely lenni, a Rákóczi-palotában ma a 6-ik havasi vadászzászlóalj állomásozik! Pénzügy, számvevőség, államépítészet, csendőrség, tanfelügyelőség elhagyták a várost, most fog eltelepülni belőle a kultúrmérnökség is. Üres lakások, szegényedő forgalom… Becsukódott – állami rendeletre – a szász iskola is, „mert csupa magyar látogatta!” Elsorvadta közönség tehetetlen voltából az egyház kezébe átvett polgári leányiskola és végül Udvarhelyre plántálódott a Fejes Áron által nagy szívóssággal 1917-ben megalapozott református nőképző. Enyednek ma a hétosztályos elemin kívül nincs magyarnyelvű nőiskolája!

Amikor az agrárreform vihara a kollégiumot elérte, a scola mintegy tizenegyezer holdon gazdálkodott. Dóczy Ferenc inspector-professzor, dr. Garda Kálmán, az új főgondnok és Szüts Elemér főerdész megfeszített gonddal vezették a küzdelmet, megmentve körülbelül 2000 holdat. Jobbára erdőkben. Ha az elveszett domíniumok után járó bonok kifizetődnének, az némi lélegzethez jutást jelentene az intézetnek, mely súlyos anyagi gondjai között is hűen szolgálja mindmáig tudományban, nevelésben hagyományos nemes, szabadelvű eszményeit. Erős biztosítéka ennek Járai István a kollégium főgimnáziumi igazgatójának céltudatos, modernségre törekvő pedagógus-egyénisége. Mi az intézet jövőjét eme emelkedett, elfogulatlan lelkiségben látjuk, melyet az innen kikerült románság is kénytelen elismerni. Szintoly romolhatatlan létalapja a kollégiumnak az áldozatos közszeretet, mely legutóbb is jelentékeny alapítványokban nyilatkozott meg. De minden anyagiaknál is ragyogóbban világítja meg az iskola élő, szuggesztív erejét Gáspár János utolsó kívánsága, aki mint kegyes kitüntetést kérte a maga számára, hogy családi kriptája helyett az Őrhegytető professzori sírjai között kapjon pihenőhelyet.

És bármi leszállítottsága mellett körzetében tovább is jelentőséget ad a városnak tisztes ipara. Enyednek van néhány nagyobb üzeme, országos jellegű – a fegyház gyárain kívül, – azonban csak a Lingner-féle dobozárúgyár, míg a régi Bálint-szőttesgyár elsorvadt. A nővilág ismeri csupán, de az aztán jóval túl az ország határain a Kovács- gyógyszertár kozmetikumait. A nyomdaipar hosszú virágzását a messzi népszerűvé vált Lőcsei-Spielenberg naptár bizonyítja. Neves intézmény a Hangya, Rohay László volt igazgató által nagy szakavatottsággal megszervezett és a román impérium óta önállósult szövetkezeti központ. Ősi pénzintézet a Kisegítő, népszerű az újabb alapítású Gazdasági Bank és a marosvásárhelyi Agrár takarékpénztár fiókja is. Két újabb román alakulat is dolgozik mellettük.

Kereskedelmében mindig vezettek és vezetnek máig a keresztény – részben örmény és szász eredetű cégek, melyek között egész dinasztiát alkotnak a Winklerek, kik fűszerben, bőrben, borüzletben, paraszt rövidáruban szaktekintélyek.

Nagyobb kincset bír a város szűk, – 3711 kat. holdnyi, de kanaánian áldott határában, és a nyugati hegylánc által óvott, széltelen, enyhe éghajlatában, melyben a füge kinn telelhet és olykor a szőlők takaratlanul is megmaradnak. Mióta 1910-ben a bajor Fischer Lajos megpillantotta és kiszemelte oltványtelepül a Tövis irányába eső Maros völgyet: Enyed fogalommá vált a kertészkedők számára. Csak rózsatő harmincezer virít a lőrincrévi huszonnégyholdas telepen, legújabban pedig a krizantém-kultúra fejlődött tökéletesre. De a városnak is alig akad lakosa, aki valami mód ne gazdálkodnék. Maga a kollégium is mintaszőlő-tulajdonos a miriszlói határban, és „Fürst Bethlen” felírású hordói Bécsig viszik a Maros lankáin szüretelt folyékony tüzet. E nagyobb telepen kívül általában legfeljebb ötholdas parcellákra oszló 200 holdon teremnek a híres enyedi leányka, szürkebarát, som, furmint stb. borok. Minőségük próbája az a régi évjárat volt, amikor az enyedi bort állítólag, mint a rumot, meg lehetett gyújtani. Elsőrangúak a környék nemes almafajtái, cseresznyéje, szilvája, őszibarackja, nemesített búzája és minden gabonanéműi.

A város társadalmi életéről régi szállóige járja: „Ide sírva jönnek és innen sírva távoznak a tisztviselők.” Vallásos, művelődési, jótékonysági, gazdasági egyleteiben, többször országosan kitüntetett dalosköreiben egyforma életerő nyilvánul meg, ami igazi odaadással vezető asszonyainak és férfiainak érdeméül tudható be. Az önzetlen közéleti tevékenységre például idézzük Jeney Eleket, a volt árvaszéki elnököt, ki jóidők óta hűségesen tölti be húsz tiszteletbeli állását!

Enyed ma mintegy tízezer lakost számlál. Ebből hétezer a magyarság, a többi román és kisebb félben szász. Lélekszám szerint a vallásbeli megoszlás rangsora: református és görög katolikus egyház két-két lelkésszel, római katolikusok a minorita rend gondozásában, zsidók, evangélikusok, görögkeletiek, unitáriusok. Utóbbiak mostanában építettek templomot és hoztak papot maguknak. A város lelkipásztorai – kik között Jancsó Sándor nagytiszteletű úr adminisztrátori tehetségéről, Joan Bucur esperes pápai kamarási rangjáról, Révai Kelemen rendfőnök pedig joviális aranyszívéről nevezetes, – külön hivatás vár: ápolni azt az ősi helyi szellemet, mely nem ismert soha közönyt a saját – s elfogult türelmetlenséget a más kultusza iránt, és amelynek olyan kedves jelképe a „Papok vackorfája” a felekezeti kaszálóval.

Politikában Enyed szép példáit adta a jelszavas, üres civódások idején a tisztességes modus vivendi keresésének. Az örök regionálista szellem tükrözik ma is Alsófehér kitartó nemzetipárti politikájában, míg maga a város nehány feltétlen komolyságú magyar irányítója mellett, derék vezetőre talált Albini Aurél polgármester személyében, ki ma, miután a város elvesztette vagyona egy részét, restaurálni akarja az elhasznált pénzalapokat. Városfejlesztési érzékét mutatja a Sétatér és a Vigadó karbatétele, meg az új strandnak megnyitása. Igaz, e pompás kis fürdő mellett el kell hanyatlania a már rozoga „Uszodá”-nak, régi és kedves romantikájával egyetemben, ahol 1882 óta nevelte a Tomai-dinasztia – apa, fiú és unoka, – Enyed ifjúságát a vízi virtusra.

A polgármester életrevaló munkaterve az is, hogy a szanatóriumáról messze ismertté vált helységet üdülővárossá kell tenni. Éghajlatán, remek gyümölcsein kívül erre predesztinálja a sok, egy vagy másfél nap alatt megtehető kirándulóhelye, melyek kedvéért érdemes volna itt tiszta-gócpontot létesítni. A geográfusok által „Nagy Mész-barrière”-nek nevezett, 1200 méterig emelkedő szirtvonulat tájkincsei közül innen lehet megjárni Torockót, a Kőközzel és a Székelykővel, a Remetei sziklaszorost, mögötte a ponor-szolcsvai búvóptakkal, a Kis- és Nagycsáklya-követ, hol máig fürdeni lehet a római medencék természetes zuhogói alatt; a Detonáta és a Tordahasadékot… s el lehet csodálkozni az ősvadonokban a nagynevű francia geografussal, Dr Martonne professzorral: hogy olyik helyen húsz kilóméterre vasúttól, megyeszékhelytől őskori kultúra állapotait figyelhetjük meg a nép életében.

Enyed útban van, hogy visszakanyarodjék oda, honnan nyolcszáz évvel ezelőtt elindult: az őstermelő és kisiparos jelleghez, miután a címerébe foglalt kard és mérleg lassan kiütődik kezéből. De ha el is sikkad jogszolgáltató és világ dolgaiért hadakozó jellege, a bagolynak nem szabad elreppenni a címerpajzsról. Enyed még mindig iskolaváros, és jaj volna, ha növeltjein eltörlődnének az örökletes jegyek, melyeket a kollégium egyik jeles ismertetője, Váró Ferenc tanár így summáz: „komor eredetiség, független önképzés, öntudatlan, nem számító becsvágy, nemtörődés az átlagos szokások, közdivat követeléseivel. Saját célok, saját eszközök, saját módszer…”Hozzátehetjük: ennyi őserőnek a város csak melegágya lehetett, honnan szinte életfeltétel: kiültetődni. Még az elszármazottaknál is gyakran elmélázhatunk az úttörők ismétlődő végzetén: hogy homályba állítódnak a következők által. Az első magyar felszabadulási népmozgalom vezetője, Nagy Antal Enyedről került ki és karóba húzatott igazáért – de a történelem a századdal később Dózsa Györgyöt tartja a parasztok királyának. A piskii-hidat Kemény Farkas tartotta. Míg Bem meg nem érkezett – azonban Bem a piskii hős és nem Kemény Farkas. Igaz, öt Bethleni szellemhős kapott szobrot a szegedi árkádok Pantheonjában: Apáczai, Kőrösi Csoma, Bolyai Farkas, Mikó Imre, Kemény Zsigmond, – de hánynak szivárgott el a szíve vére koronázatlan áldozatmunkában!

Ám ez nem változtat az enyedi szellem megintlen kisarjazó fajképein. Az elmúlt században új iskolát jelentett Antal Géza és Bakó Sándor orvosi iránya, kik éppúgy hűek voltak eredeti önmagukhoz, mint a jelenben Makkai Sándor, az írópüspök teljes életművében. Áprily Lajos is itt, a Pilistetőn merte kimondani „azt a titokzatos szót”, melynek Szentimrei Kovács Jenő még a jelige formulázása előtt elszánt harcosául állott – és amelyet Sipos Domokos még merészebbül fogalmazott meg a „Hazafelé” című írása bátor riadójában: Erdély külön honszerelmét. Öt emberről jelenti egy kém az Erdélyi Vormärz-ből, hogy „ha elfogják őket, a nyugalom Erdélyben azonnal helyreáll;” s az ötből három enyedi! Csak a balgaság tarthatja véletlennek a város e szakadatlan termékenységét a lélek minden mezején. 1896-ban már pályamű készült az innen kikerült országosnevű emberről. E kivirágzást mi annak is tulajdonítjuk, hogy Enyed kicsinyben külön, teljes-egész világot alkotott, mely a maga kereteiben sokoldalúan tudott hatni ifjúságának hajlamaira, a szorosan vett scola mellett valódi kis gyakorló életiskolát képviselve. A névsor teljességéről eleve lemondva, inkább a végletesség nézőpontjából idézzük a jelen téreiről Gruzda János és D. Berde Amál festőművészeket, Dedinszky Gizellát, a Londonban kitüntetett orgonaművésznőt, Székelyhidy Ferencet, a nagy énekest. És ha Veress Gábor az erdélyi népi dallamkincs legelső gyűjtői közé tartozott, a zeneszerzésben népszerűvé vált nevek E. de Farnos és Sándor Jenő. A nagy hagyományokra visszamenő dalkészség és műkedvelői szenvedély hajtása Joksman Ödön, ki országos közkedveltségét a magyar egyetemes ifjúság jó ügyének szolgálatába állította.

„Mindenki enyedi és minden Enyedről indul”, szokás eltréfálni, amikor a költő Szabó Jenőről és Kristóf Györgyről, a román egyetem magyar tanáráról éppúgy kisül, hogy itt diákoskodott, mint az essay-író Bisztray Gyuláról, és Kovács Lászlóról. Maga az Erdélyi Helikon szintén két enyedi embernek, Kemény János bárónak és a sorok szerzőjének szócseréjéből fogantatott 1923 szeptemberében a gernyeszegi találkozón. A csokoládészínű magyaruccai házat, melyből a matrózkalapos, bubihajú „kicsibáró” a félelmestornyú nagytemplomba járogatott, mutogatni szokás, – de nem ismerjük azt a szegény iparoshajlékot, melyből Pogány Móric indult el, hogy vakoló inasból a magyarság egyik legnagyobb építőművészévé emelkedjék. Csak az beszél nekünk érzületéről, hogy amikor szóbakerült magyar nemesítése, az Enyedi előnevet kérte magának…

Mert „senki úgy nem szereti városát, iskoláját, mint az enyedi”, állapítja meg az idegen, aki megfordul a Makkai Jenő és Kertész József senior és contrascriba által vezetett „Nagyenyedi Bethlen-kollégium Diákjainak Testvéri Egyesületé”-ben, e Pesten székelő magyarországi szövetségben, mely több tagozatra oszlik és amelyhez foghatóan egyetlen hasonló jellegű intézmény sem virágzik – főképpen az agilis „véndiáknék” segítségével. De nem csupán a „hagyományok iránti tiszteletben, a szülőföldhöz és a tanulóévek emlékéhez való ragaszkodás érzetének fenntartásában” buzgólkodik a társaság, hanem oly szép tettekben is, mint például a Kún Istvánnak, az enyedi festő-csodagyermeknek kiképeztetésében.

…Sárfészek, címzéssel Enyedet sokszor megdobálták pénzesebb, és így nagyobb civilizációval fejlő várostestvérei. Ám Enyed sarából koporsóba való fejealját kérnek elszármazottai, úgy látszik: E göröngyökből varázslat sugárzik! S épüljön csak másutt büszkébb palotasor: „Tied hazám, egy szentelt fájdalom.”

És ha ma mindinkább halkul is ez a város, nefelejtsük, módtalansága óvta meg annak idején, hogy le nem rombolta műemlékeit. E zajos új életforma tán szívós lelkiségének „feldúlt védfalaiból rakna palotát…”És ha a kollégium jövendője elfért egyszer egy pincegödörbe ásott vasládában, a szenvedésekben izzított „enyedizmus” – gúnyszó, melyet szívesen hordozunk! – meghúzódhatik a szívek fenekén, elszórva akár más világtájak felé is. A bízó jelige, mely a várgyűrű egyik északi bejárata felett állott, akár pecsétkőben a jelmondat: „Si ante rotam non defecerit, perennis erit” – hárítsa el a sors kerekét a falaknak őrzendőbb és romolhatatlanabb szelleme felől is.

 

R. Berde Mária

 

Megjelent az Erdélyi Helikon 1931. június-július, augusztus-szeptember, októberi számaiban

 

A három enyedi témájú szép írás lemásolását 2004. augusztus 15-én fejeztem be. A szöveget a korbeli helyesírás szerint másoltam le

 

 

(Józsa Miklós)