A Bod család nemesi címere (Haszmann Pál Néprajzi Múzeum, Csernáton)
Abban a szomorú korban, amikor a latin a tanítás és tudományos élet hivatalos nyelve, magyar nyelven írja és adja ki munkáinak java részét. A nemzeti nyelv iránti lelkesedését azon tény bizonyítja legjobban, hogy az ő lelkében fogalmazódott meg azon eszme, miszerint egy tudós társaságot kell létrehozni a magyar nyelv megerősítése és tisztaságának megőrzése céljából. E keretben már 1756-ban ezt írja gróf Ráday Gedeonnak: „Régen gondolkodom, hogy írjak a Méltóságos úrnak az iránt, minthogy a magyar nyelv erősen kezdett megromlani a mi időnkben, jó volna annak ékesítésére és megerősítésére valami jót csinálni a más nemzetek példájok szerint.” Ennek érdekében sürgeti egy Literata societas felállítását, melynek keretében magyar grammatikákat, irodalmi, történelmi munkákat lehetne összehozni és kinyomtatni. „Íme az a gondolat – folytatja Bodrogi János – mely egy pár évtized múlva, 1781-ben a Bessenyei György Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék-ban s valami 70 esztendő múlva, 1825-ben a gróf Széchenyi István által megalapított Magyar Tudományos Akadémia eszméjében jut és talál kifejezésre! Ez a nagy eszme tehát itt Magyarigenben született a Bod Péter agyában!”. Ezen utóbbi állítását pedig így igazolja Bodrogi János: „Én a Bod Péter egészen bámulatos, lázas munkásságát s az ő nagy lelkében élő vágyakat és reményeket a XVIII. század derekán éppen olyannak látom, mint a gróf Széchenyi István munkálkodását a XIX. században. Rendkívül érdekes és tanulságos párhuzamot lehetne vonni a két nagy ember szereplése között. Hiszen, hogy ez alkalommal többet ne is említsünk, mindkettőjüknek valóságos ideálja: a magyar nemzeti műveltség megteremtése s mindketten a magyar nemzeti eszme és öntudat legelső és legfőbb eszközéül éppen a magyar nyelv művelését tekintik. Ezen érdekes összehasonlítással kapcsolatosan a világon semmit sem fog levonni a Bod Péter érdeméből az, hogy az ő munkálkodásának kevesebb, a gróf Széchenyi Istvánénak pedig több eredménye volt.”
Bodrogi János történelemtanár, a száz évvel ezelőtti Bod Péter-emlékünnepélyen ő tartotta ünnepi emlékbeszédet
Végül pedig a tisztelt ünneplő közönséghez intézi intelmeit az enyedi professzor:
„Ünneplő közönség! Erdély Hegyaljának lelkes magyarsága! Ennek a nagy embernek az élete, jelleme álljon előttetek örök mintaképpen. Irtsátok ki szívetekből – ha volna – a legnagyobb magyar betegségnek, a széthúzásnak minden legkisebb részét. Ne legyen itt társadalmi és felekezeti széthúzás. Hiszen mindannyiunknak egy az Istenünk, ha más és másképpen is imádjuk őt, és egy, egyetlen egy a hazánk is, ahol élünk és halnunk kell. Az erős nemzeti öntudat és a vallásosság járja át szíveteket. Ragaszkodjatok az utolsó csepp vérig a hazai röghöz. Ne feledjétek – hangzik tovább az intelem – hogy ez a föld volt, ahol másfélszáz esztendővel ezelőtt Bod Péter is lakott 20 éven keresztül, a dicső erdélyi fejedelemség idejében valóságos Versailles-a volt a gyulafehérvári fejedelmi udvarnak. Itt, ezen az Isten áldotta gyönyörű vidéken laktak Erdély legjobbjai akkor, mikor a magyar királyi udvarnak és udvartartásnak hiányában, a gyulafehérvári fejedelmi udvarnak kellett pótolni nemzeti szempontból is azt. Te pedig, örökké áldott emlékezetű Bod Péterünk, bocsásd meg azt, hogy neked is s családodnak is megzavartuk földi nyugalmadat. Ide hoztuk hamvaidat ezen gyönyörűséges templom elébe, méltó helyére, amelyben Te is 20 éven keresztül imádtad az Istent s tanítottad az ember- és hazaszeretet! Elhoztuk azért, hogy a te dicső emlékedet naponként láthassa a hegyaljai magyarság! Lássa és válasszon Téged ideáljául s éljen úgy, amint Te éltél, kinek áldott emléke dicsőítésére íme összegyűltünk, hogy haló poraidból mi is kivegyük és elvigyük magunkkal azt, ami benne az eszme, ami benne az igaz! Mert Arany János mondása a Te áldott emlékedre is teljesen talál, hogy: »Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl; / Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul, / Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben, térben távozik; / Melyhez tekint fel utód erénye: / Óhajt, remél, hisz és imádkozik.«”
Az ünnepély folytatásaként Pósa Lajos Ima a hazáért című versét Fövenyessy Bertalan zenetanár megzenésítésében és vezényletében a főgimnázium dalkara adta elő, majd Szabó Jenő fent említett ódáját Kovács Sándor VIII. gimnazista diák szavalta el. A Himnusz eléneklése után a templom főbejárata előtt az ifjúság újabb éneke s Bartók Dénes magyarigeni ref. lelkész megáldó szavai után a közös sírnál nagyszabású koszorúzás következett, mely alkalommal 23 erdélyi és magyarországi tudományos intézet, egyesület, társulat helyezte el a kegyelet koszorúit Bod Péter sírhalmán. Elsőként a Bod család s a szintén rokon Ajtay család koszorúját Bod Gyula dési királyi törvénybíró, Bod Péter dédunokája helyezte el. Majd a Magyarigeni Református Egyházközség, az Erdélyi Református Egyházkerület, a Gyulafehérvári Református Egyházmegye, a Nagyenyedi Református Egyházmegye, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, a Magyar Történelmi Társulat, a Petőfi Társaság, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat, az Erdélyi Irodalmi Társaság, a kolozsvári Református Teológiai Fakultás, a kolozsvári Református Teológia ifjúsága, a kolozsvári Bethlen Gábor Kör, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társulat, Alsófehér-vármegye közössége, Magyarigen község közössége, a Bethlen Kollégium Elöljárósága és tanári kara, a Bethlen Kollégium tanítóképző ifjúsága s a Bethlen Kollégium főgimnáziumának ifjúsága. A koszorúzás a Szózat eléneklésével zárult. (A közelmúltban Szegedy László helybéli ref. lelkipásztor nem kis elfogultsággal mutogatta e sorok írójának az egykori koszorúkat ékesítő s újabban raktáron őrizendő díszes szalagok gazdag halmazát).
Az ünnepély befejeztével a vendégek javarésze a magyarigeniek szíves vendéglátását élvezte, míg néhányan a közeli Sárdon Szász József főispán – dr. Szász Pál édesapjának – vendégei voltak. A délutáni hazatérés során pedig az ifjúság a magyarigeni vértanúk 1848-as sírját is megkoszorúzta. S ugyancsak az emlékünnepség keretében dr. Bagarus András 1400 korona alapítványt tett azzal a feltétellel, hogy „az addig kamatoztassék, míg abból Bod Péter emlékére egy 1000 kg.-os harangot vásárolhatnak s mely Bod Péter harangja nevet viselje s mely minden évben Bod Péter halála napján reggel, délben és este egy negyedóra hosszat meghúzandó”.
Vita Zsigmond, néhai kollégiumi könyvtáros, irodalom- és művelődéstörténész, évtizedeken át Nagyenyed és a kollégium kitűnő krónikása 45 évvel ezelőtt, 1967-ben látogat el Bod Péter egykori magyarigeni otthonába s ottani élményeit – a Bethlen Könyvtárba gazdag hagyatékával egyetemben beadott – tartalmas kéziratban örökíti meg az utókor számára.
Ha az ember Vajasd, illetve Gyulafehérvár felől érkezik Magyarigenbe – olvasom a bevezetőben – a község szélső házainál hatalmas kövekből rakott falak fogadják a látogatót. Nem kerítések, hanem kőfalak védik itt a kerteket, a házakat. Ezek a kövek pedig – szerinte – meglepően hasonlítanak az enyedi várfalakhoz. Ugyanolyanok a kövek, ugyanúgy vannak egymásra illesztve s a falak felső részét ugyancsak téglával egészítették ki. Különben a falu régi házait is részint kőből építették, egykoron a falu teljesen kőből építkezett s kőfalakkal védekezett az időnként betörő ellenséges hadak ellen.
E röpke terepszemle után a történelmi múlt helyi pillanatait eleveníti föl. Amott a főtéren állott nemrégiben az un. Kis-kúria, ahova 1826 tavaszán Kis József alispán Barabás Miklós fiatal kollégiumi festőt hívta meg biliárdszobájának kifestésére. S a kis Barabás az egyik fülkébe családi címert, a másikba megszenesedett tőkébe beütő menykövet, a harmadikba pedig sűrű nádba behúzódó nyúl fölött repdeső sast festett. Vita Zsigmond ottjártakor viszont a Kis-kúria már nem állt s vele együtt Barabás Miklós freskói is nyomtalanul eltűntek. Az impozáns református templom előtt boltíves kapu, felül lőréssel ellátva. Ez volt Bethlen Gábor egykori nyaralójának bejárata. Ide járt Bethlen Gábor megpihenni s innen ment vadászni a közeli hegyekbe. A nyaraló helyén viszont kis fatornácos ház fogadta a látogatót. A templomfelirat szemléje után – „Fundamentumból építetni kezdett 1781, Sz. György napján” –, Bod Péter sírjához vezet útja. Onnan alig pár lépés a tudós egykori dolgozószobájáig. „A falakat nézzük először, a falakat – írja Vita Zsigmond – és a felénk hajló bolthajtásokat, de a falakon sok kép között mindjárt egypár Gruzda-képet veszek észre. Itt a közelben, Zalatnán élt az 1930–40-es években Gruzda János, »a tél festője«. Halála óta az igeni pap, Szegedi László jár ki Zalatnára szolgálni, és a festő özvegye Karácsonykor megajándékozta egy-egy Gruzda-képpel. Így gyűltek össze a Gruzda-képek a Szegedi-lakásban, Bod Péter egykori otthonában. A tövisi iskola, egy kicsi becei ház a ránehezedő falusi nyomorúsággal és a zalatnai szegényes havasalji házak élik itt tovább életüket (…) Benyitunk egy kis oldalszobába. Ez volt Bod Péter dolgozószobája, mondja a házigazda. És ebben a napfényes szobában szinte látni az igeni tudóst az írásai között. A XVIII. századi erdélyi történettudománynak minden fontosabb kérdése fölmerült itten. Egyre gyűltek, egyre szaporodtak a kéziratok, hogy azután Szebenben vagy Enyeden nyomdába kerüljenek (…) Kezembe veszem a szótárt, a XVIII. századnak talán legelterjedtebb erdélyi könyvét. Ez a kiadása 6000 példányban jelent meg Sárdi Sámuelnél Szebenben. S a Bod Péter előszavából azt is megtudjuk, hogy románra is lefordították, és egyetlen példányát háromszáz forintért vette meg a balázsfalvi kolostor. (…) A szótár első lapján ezt a bejegyzés olvasom: »Küldlek szótár Gaál Miklósnak, menny el Enyedre, 1809.« És a szótár engedelmesen elindult útjára, hogy azután hűségesen szolgáljon újabb gazdájánál. Végül itt megpihent, de itt sem porosodik hiába. Nemcsak tudást és ismereteket, hanem erőt is ad, és kisugárzik azokra, akik őrzik. Talán ez teszi könnyebbé munkájukat”. – hangzik Vita Zsigmond végmegállapítása.
„Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.” – írta Bod Péter Magyar Athenas c. művének ajánlásában. Valóban Bod Péter Nagyenyeden is, Magyarigenben is a hazát, annak magyar népét s annak anyanyelvét, hitét ápolta, erősbítette töretlen hittel, határtalan kitartással és lelkesültséggel.
Most pedig, születése 300. évében, hadd adjunk kifejezést azon reményünknek, hogy a Kovászna megyében, valamint Nagyenyeden és Magyarigenben a tavasz folyamán sorra kerülő ünnepi rendezvény méltó folytatása lesz a száz évvel ezelőtti ünnepi rendezvénysorozatnak, amellyel jeles tudósunk immár halhatatlan emlékének adózunk. Adja Isten, hogy úgy legyen!
Szabadság, 2012. február 11.
Végül pedig a tisztelt ünneplő közönséghez intézi intelmeit az enyedi professzor: