RÁCZ LEVENTE
Áprily életét és életművét Erdély határozta meg. Brassói, parajdi, nagyenyedi és kolozsvári alkotói periódusról beszélhetünk. S hogy melyik helyszín volt a legmeghatározóbb életében és lírájában, abban természetesen megoszlanak a vélemények.
Áprily életútja – Ady szimbólumával élve – az értől az óceánig vezetett. A perifériáról a centrumba: Parajdról, Enyeden keresztül Kolozsvárra, Erdély hajdani és majdani fővárosába, később Budapestre áttelepedve eljut az „óceánig”. Az már más kérdés, hogy Áprily maga a valós centrumból mindvégig visszavágyott a perifériára. Erről vall, Ady szimbolikáját átgyúrva a Pisztrángok kara című költeményében, az Értől az Óceánig ellenversének tekinthető: ”Riadozunk az óceántól, / az ér, az ér a mi hazánk.” Ezért is mondható el Áprilyról, hogy az örök elvágyódás költője volt.
Ifj. Jékely Lajos életének két időszaka kötődik a kincses városhoz.
Az első az édesapa, id. Jékely Lajos munkahelyének változásával kapcsolatos. 1899-ben, a parajdi gyufagyár megszűnése miatt a család a Joseph Reitter gyufagyárral együtt költözik Kolozsvárra (az ifjú Jékely ekkor 12 éves). A Küküllő menti romantikus gyermekkor évei után Kolozsváron a város peremén laktak, a gyufagyár közelében. Bérlakásuk a Nádas patak mellett volt. A nyughatatlan patakról, később azt írja: „Rio de la Platám volt s tengerem, / ahol cél villan és kaland terem.” (Hídon)
Részese a városszéli vagánykodó figurákból alakult csoportok kalandjainak. A megáradt Nádason lefelé tutajozva örvénybe került, majdhogynem a patakba fulladt. A kilences flóbertpuskáját magával hordja a bandák közötti kalandozásokban, míg egyszer édesanyja kiszáll a Nádas-parti helyszínre és széttöri a fegyvert.
Tanulmányait a Farkas utcai Református Kollégiumban végzi. Emlékei alapján a hatvanas években közli rövidke történeteit a kollégiumi évekről Az egér, illetve Majmok cím alatt, a Fecskék, őzek, farkasok című kötetében. Édesapja közben elveszíti gyári állását. Családfenntartási kísérletei rendre csődöt mondtak. Átköltöznek a Kővári-telepre, itt a nélkülözés éveit élték. Jellemzőek az alábbi verssorok: „Ez telep volt. Lenn kattogott a munka, / anyám itt gondtól roskadozva tűrt, / és minden reggel fojtó nyomorunkba belerivallt tompán a gyári kürt.” (Utcák)
1905 őszén a kolozsvári bölcsészkarra iratkozik, magyar–német szakra. Első versét név nélkül az Egyetemi Lapokban közölte Emlékszik még címmel, mely mindössze életrajzi jelentőségű melankolikus vers, a Schäfer Ida nevezetű diáklányhoz fűződő viszonyát egyengeti. Egyetemi évei nyomorúsággal telnek, rendszeres vendége a New York kávéháznak, ahol a fél erdélyi irodalom „megfordult”. Apa és fia kapcsolatába feszültség költözött. Fogva tartották a bohémélet illúziói. Céltalanul kószál a kolozsvári éjszakákban, sokszor a kávéházakban köszöntik a harmatos hajnalok, ahol az itallal is szívélyes baráti viszonyt ápol. Egyetemi évei végén Párizsba utazott. Ezzel zárult első kolozsvári időszaka.
Második kolozsvári periódusa az enyedi intermezzo után következett, ez a költővé válás, a családalapítás, tanítás, alkotás termékeny szakasza volt.
Enyedről való távozásának egyik oka kétségtelen az egyre nehezebbé váló anyagi helyzetük. A család összesen hat tagjának kellett egzisztenciát biztosítani az impériumváltozást követő nehéz években, amikor a Bethlen Kollégium addig biztos anyagi helyzete is megingott.
Az 1924/25-ös tanévben egyéves szabadságot kért, hogy eleget tegyen a Budapestről 1923-ban hazatért Kuncz Aladár meghívásának, hogy a Bartha Miklós által alapított nagy múltú, mérsékelten konzervatív Ellenzék irodalmi mellékletét szerkessze. Magát Kuncz Aladárt is azért hívták meg az újság élére, hogy a korszerű, európai kitekintésű szemléletével felvehesse a versenyt a korszerűbben szerkesztett, haladó demokráciát képviselő Keleti Újsággal. S valóban, az Ellenzék irodalmi melléklete – Kuncz magas fokú irodalmi kultúrájának, amelyet Áprily transzilvanizmusa enyhén módosított – méltó módon képviselte a Nyugat tiszta, európaias szemléletét.
Fiával, Jékely Zoltánnal együtt a Farkas utcában, Nagy Jenőéknél, Ida húgánál, az Ókollégiummal szemben levő régi, boltíves házban laktak. Egyébként itt lakott a közismerten bohém Kuncz Aladár és Hunyady Sándor is. Egy időben maga Kemény János, a későbbi marosvécsi helikontalálkozók házigazdája is itt volt kosztos diák.
1925-ben visszatért Enyedre, ám a szerkesztői munkát sem adta fel, hiszen tanári fizetéséből nem tudtak volna megélni. Ezért hetente egy napot Kolozsváron töltött. Az ide-oda utazgatás nagyon megviselte.
Nehéz szívvel ugyan, de tizenhét évig tartó Bethlen-kollégiumi tanárkodás után, 1926-ban Áprily Lajos végleges elhatározásra jutott: családostól felköltöztek Kolozsvárra, otthagyván örökre Enyed megtermékenyítő csendjét. Lakóházuk szintén a Farkas utcában, az Akadémiai Könyvtár helyén álló házban volt, melyben – a hagyomány szerint – Apáczai Csere János lakott. Nem messze innen állt Misztótfalusi Kis Miklós nyomdája a XVII. században. A környéken laktak egykoron Gyulai Pál, Brassai Sámuel és Szilágyi Sándor. A Szent György szobrot ekkortájt még nem költöztették volt a templom elé.
Érdekes párhuzamba állítani a Bethlen utcát, ahol Enyeden lakott, a kolozsvári Farkas utcával. Mindkettő fogalom az érintett városokban, ahol egy-egy nagynevű református kollégiumunk működik. Szokás szerint, a tanári házakat a kollégiumok közelébe – ugyanabba az utcába – építették. Valaha művészek, tudósok és tanárok utcái voltak. A Farkas utca ma is az irodalom, tudomány és művészet utcája, azonban a Bethlen utca, ahol 1848-ig az Erdélyi Református Egyházkerület püspöki hivatala is működött, sajnos már csak az emlékezésé és az enyészeté.
A két város különös helyet foglalt el Áprily pályájában, amint erről a jóval később született verse (Két város, Kolozsvár, Enyed, 1940) is árulkodik.
Farkas utcai életükről Tamási Áron elbűvölő képet fest a Vadrózsa ága című utolsó könyvében, ahol Áprily fiával, a még gyermek Jékely Zoltánnal (Zsoli) való találkozását írja le, amint a templom felőli első ház sarkán áll és a csatorna alá állított esővizes hordóból, korábban oda beeregetett halait fogja ki, majd visszadobja, miközben a kapu boltíve alól megjelenik Áprily.
Az Ellenzék szerkesztősége az Egyetem utcában volt, szemben a Farkas utca bejáratával. Kós Károly szerint Áprily nem volt jó szerkesztő, ennek maga a költő is tudatában volt, bár a szerkesztői munkától tizenöt évig nem szabadulhatott.
Tartós barátságok születtek ebben a periódusban. Áprily és Kuncz barátságát hasonló szellemiségük és közös munka küzdelme mellett, sok kedves élményük és az egy fedél alatti lakás is segítette.
Hunyady Sándor Áprily Lajos című írásában meséli el megismerkedésük körülményeit a New York kávéház teraszán, illetve a költő találkozását a színes egyéniséggel, Bánffy Miklós gróffal. Az említett kávéházat Laczkó Géza szerint úgy nevezték, hogy „Nyehó”, vagyis Nyevijork (a kutya nem ejtette nyujorknak). A szállóban, étteremben és kávéházban minden rendű és társadalmi rangú ember megfordult: urak tarokkoztak, újságírók és színészek veszekedtek, itt csattantak a becsületbeli pofonok. Ez volt a fórum, az agóra, a Közvélemény lakóhelye.
A magyar irodalomban Vörösmarty és Ady mellett Áprily Lajos is művelője a halál-lírának. Az emlékek világa szoros közösséget teremt a halállal. Nem véletlen a temető hangulatának felidézése akár Parajd, akár Nagyenyed, akár Párizs, akár Kolozsvár vonatkozásában. A tört kő és a porladó kereszt, illetve Aletta van der Maet nevének muzsikája látomásos képsorrá növekszik a Tavasz a házsongárdi temetőben című versében. Enyed kapcsán is előszeretettel folyamodik Bethlen Gábor, Kőrösi Csoma Sándor, vagy Opitz Márton példájához. Apáczai Csere János megidézése két okból személyes jelentőségű számára: elsősorban a neves előd egykori házának lakója, másodsorban a Református kollégium tanára ő is. „Aki a nehéz viszontagságokat az erény szeretetével meggyőzte, az magának dicséretet és díszt szerez, de ki tétlenséget és henye fényűzést követ, gyalázatban és tehetetlenül éli le nyomorult életét.” – hangzanak Apáczai Csere János intelmei (Az iskolák felettébb szükséges voltáról), melyekből felfedhetők a klasszikus polgári erények csírái: az önfegyelem, a kitartás, a hűség, a helytállás, a szigorú munkaetika, a tisztesség, a kényelem megvetése.
A természetjárás Enyeden jó feszültségoldónak bizonyult Áprily számára, hiszen végigjárta a környező szép kirándulóhelyeket. Kolozsvárott, a környező havasok (pl. a Gergely-havas) és más kirándulóhelyek fölkeresése mellett, a hétvégi és nyári pihenések helyszíne a Donát úti kertjük volt. Magát a 3 holdnyi szőlő-kertet a költő felesége, Schäfer Iduska kapta örökségül. A telek a Szamostól felnyúlt a Hójáig, a Kányafőig. Erre építtetett Áprily üvegverandás faházat egy zongora, no meg egy verseskötet árából. Reményik Sándor Versek egy házikóról című költeményében erről így ír: „Vándor, vigyázz, poéta lakik itt. / És poéta itt asszony és gyerek, –/ Az őszbesímult házikó előtt / Arany mimóza-bokrok lengenek.”
A Donát úton, a Donát szobor alatt volt Reményik Sándor villája, Áprily faházának szomszédságában pedig Makkai Sándor nyaralója.
Érdekesség: a Makkai-ház bejárati ajtaja mellett a következő Áprily-vers, vagy áldás volt színes, stilizált betűkkel bevésve: „Ez nem kastély: fenyőfaház, / Felette Istenszem vigyáz. / Legyen derűs vendége sok: / nótázó cinkekoldusok, / vidámító gyereksereg, / poéták, lélekemberek. / Sziget legyen, védő tető / a gond után pihentető / a hangulatnak menedék, / Legyen felette kék az ég. / Ne bántsa tűz, ne verje jég. / Szív és cserép / maradjon ép.”
Áprily gyakori vendégei között, Makkain és Reményiken kívül ott találjuk Kuncz Aladárt, Járosi Andort, Dsida Jenőt.
A Donát úti nyaralások hangulatát talán a még akkortájt siheder Jékely Zoltán örökítette meg a legszebben. A népes gyermekseregben ott voltak: Jékely Zoltán, Endre és Márta, Nagy Jenő és bátyja, Makkai László és Sándor. A Vízparti ének című versében (1936) remekül idézi a régi nyarak emlékét: porondos vízmosásokat, hancúrozásokat, a nyár táncait járó bronztestű lányokat, akiket tovavitt az idő folyója:
„Mult nyaraknak könnyharmatos, / elejtett szemmel áldozok.”
Az enyedi kötelék mellett, Áprily és Makkai kapcsolatában számottevő volt az erdélyi irodalmi életben játszott szerepvállalás, no meg a közös alma mater. Áprily előszeretettel méltatta Makkai műveit. S nem utolsó sorban kapcsot jelenthetett az is, hogy 1926-tól kezdve Áprily a kolozsvári Református Kollégium tanára lett, s ugyanabban az évben választották meg Makkai Sándort erdélyi református püspökké, amely értelemszerűen egyfajta hivatali viszonyt is feltételezett.
1929-ben Áprily a szülőföld elhagyása mellett döntött. Ennek okai elsősorban az anyagiakban keresendők, csökkent a magyar és a német órák száma a Kollégiumban. Szerepet játszott Endre fiának egészségi állapota is. No, meg az, hogy Bánffy Miklós kifogásokat emelt az Erdélyi Helikon szerkesztése kapcsán. Emlékeztetnék, hogy az Erdélyi Helikon indításának ötletével maga Kuncz Aladár állt elő az 1926. évi marosvécsi Helikoni írótalálkozón. 1928-as indulásakor főszerkesztője Bánffy Miklós, szerkesztője Áprily Lajos lett. Szentimrei Jenő szerint 1929-ben Áprily már „csak félkézzel, sőt jórészt sehogysem” foglalkozott a szerkesztői teendőkkel, mert ekkor már kivándorlásának ügyei-bajai kötötték le. Élénken foglalkoztatta továbbá gyermekeinek jövője is, amit Pesten látott igazán biztosítottnak És főleg az Anankét[1] emlegeti: Így akarja a sors című versét éppen Makkai Sándornénak, kedves barátja feleségének dedikálta. Ez a lelkiismeret-vizsgálat felszínre hozza az örök visszavágyódás fájdalmát. Mint élete meghatározó óráiban korábban többször tette, az erdélyi történelmet idézi, most éppen az Erdélytől búcsúzó „bús királyi asszony”, Izabella királyné alakját.
Az Otthagyod a házadat című versében, a gazdátlanná vált kert pusztulása, a meghitt Szamos-parti világ, a Duna-táj ellentéte. A félelmetes méretű Duna látványa az otthoni vizek iránti vágyat kelti életre.
A véleményformáló értelmiségi távozása igen erős visszhangot ébresztett a korabeli erdélyi magyar közéletben. Sokan értetlenül fogadták távozását, mellyel addigi munkásságának credóját kérdőjelezte meg. Berde Mária, az enyedi barát ekkor írja Áprily elmegy című írásában: „Miért éppen ő, aki nem állott még rendbe az első megfeszülések, biztos megfeneklésbe csukló nekigyűrkőzések idején – és akit mégis talán legsimábban vett karjára ez a bár kisszerűen, de mégiscsak meginduló életér, aki ajándékul kapta Enyedért Kolozsvárt… a Helikon napszínű homlokát, hordozójául az ő nevének. Erdély szegényes ajándékozó, de sokan kaptak még kevesebbet tőle, mint Áprily Lajos.
És elmegy.”
Az Áprily közvetlen környezetéhez tartozó Kuncz Aladár látnoki módon jósolta meg, hogy nevetséges dolog lenne azt hinni, hogy Áprily Erdélytől elválhat, s hogy évek múlva Erdély újból meg fog elevenedni költészetében, mint a láthatatlan írás.