A szobrászművész jóslata bevált. Teológiai oklevéllel a zsebében Gruzda beiratkozik a budapesti képzőművészeti főiskolára, ahol 1908-ig tanul. Ösztöndíjjal tanulmányi útra megy német és osztrák városokba, ahol múzeumokat, képtárakat látogat. Festményei egy londoni kiállításon is sikert aratnak. Nagyenyedi, aradi, kolozsvári, budapesti, pécsi, milánói csoportos kiállításai hatására művészi körökben neve hamarosan ismertté válik. A biztos megélhetés reményében azonban segédlelkészi állást vállal Alvincen és Tövisen. Innen kerül Magyarbecébe, festői pályájának korszakalkotó állomására, ahol 1914-1924-ig szolgál.
1914. július elsején harminchárom éves korában érkezett Magyarbecébe és költözött be fiatal feleségével a „dús lombkoronájú, árnyas fák hátterében” rejtőzött papilakba.
Gruzda remete éveinek színhelyét egyik kolozsvári író barátja így örökíti meg: „Magyerbece… Krisztustövis sövények, egyszerű házak, pár száz lakó, Enyedtől keletre, országúttól távol, postától óra járásra, cserjés dombok ölén. Tavasszal s ősszel, ha esőzik, két hónapig teremtett lélek se ki, se be. Sikátorain még jó időben is alig járhatni, ember, szekér kerten át megy…” A dombok mögött meghúzódó színmagyar falu dolgos népe és gyönyörű, termékeny környezete hamar megtetszett a festő-papnak. Bizonyára sokszor megcsodálták beceiek sokdioptriás szemüveget viselő, törékeny alkatú papjukat, aki rajzmappával a hóna alatt járta a vidéket, rajzolta-festette a falut és az azt körülölelő tájat.
Csak a magyarbecei egyházi levéltár tanúskodhatik arról, hogy tíz év alatt hányszor hirdethette Isten igéjét a becei és solymosi ősi templomokban, hány gyermeket keresztelt (köztük a falu ma legöregebb emberét, a 93 éves Szabó Ferencet is), hány ifjút konfirmált, hány párt esketett és hány halottat kísért ki a temetőbe? És ki tudja, hány gyönyörű festményén, rajzán örökítette meg ezt az akkor sárba süppedt falut, ahol télen, vallomása szerint „Méteres a hó, az élet megszűnik, még a szomszéd házig sem mehetni.” Ezért lett kedvelt témája a havas táj, amikor „a dolgok álarca lehull, előjön a tájból a végtelen reménytelenség, az egyedüliség, mint egy hózivatarban és fenségessé emelkedik a közönséges táj.”
A becei évtized egyik legértékesebb nyeresége a Jékely–Áprily Lajossal, az enyedi tanár-költővel kötött meleg barátsága. Gruzda képeinek nyomasztó hangulata csak Áprily lírájának kristályosan a természetbe kivetített egy-egy tragédiájával hasonlítható össze. A költő „Olykor kirándult ebbe a hegyek közé zárt kis faluba. Vadászgatott vagy csak gyönyörködött Gruzdával együtt az őszi vörös színekben és a hóolvadásos hegyoldalakban” – emlékezik Vita Zsigmond. „Itt élek tíz éve már – írja a festő egyik levelében –, hetente egyszer Enyedre bemegyek, ami képet kéz alatt el tudok adni, elég a festékre, és festek, festek.” A becei remete ilyenkor felkeresi barátját, Áprily Lajost is Bethlen utcai lakásában. Barátságuk legszebb bizonyítéka a tél-festőnek ajánlott Áprily-vers, a Levél, melynek első sorai közös művészi hitvallásukat fejezik ki: „Mi itt a téli Szép titkát kerestük / halott falukban, hó-hullámokon, /s beporozott az erdők zúzmarája, / lelkünk a tél lelkével lett rokon. / Ajándékozhat színt és dalt a nyár is: / fehér hazánk a vad nyomor-határ. / December és dér. Madaram a holló, / monumentális, büszke gyászmadár.”
Gruzdát becei magányából az 1922-es enyedi csoportos kiállítás lendíti ki, majd az ennél is jelentősebb, a Bethlen Kollégium háromszázéves jubileuma alkalmából, 1922. október 9-én rendezett képzőművészeti tárlat, melyen nagy számú és kiváló minőségű munkájával vesz részt.
A Gruzda festői pályája szempontjából korszakalkotó becei évek számos magas művészi szintű képet eredményeztek, melyek Makkai Sándor író-püspök szerint a festő lelkének művészi vetületei. Ezt igazolja az 1924. április 16-án Kolozsvárt megnyílt első egyéni kiállítása, amelyet Áprily Lajos, a barát nyitott meg. Megnyitó beszédében ezeket mondta: „Barátja és szép napokon kiránduló társa vagyok Gruzda Jánosnak. Én csak a Gruzda János faluját ismerem; a télben lapuló házakat, melyek kéményeiből keskeny füstösvények szakadnak imádkozó buzgósággal az égboltozatra; a falu kemény parasztjait, akiknek lázas ritmusú siratóénekei ma is pogány erővel csendülnek meg a halál-látogatta kunyhókban; a falu láthatatlan sár-mélységeit, eszményítő hó-magasságait és dombokra kiülő komondor-őreit, melyek tíz esztendeje strázsálják a Csipkerózsika-kastély legyőzhetetlen akadályaival.” A kiállított képek jelentős része a becei évtized terméke.
A magyarbecei templom
A legszebbek: a Becei ház, a korszak legkiemelkedőbb értékű műve, a Becei házak télen, Becei házak hó alatt, Bece, Becei papilak, A becei kántori lakás, Becei parasztház. E képek mellett ott vannak a természeti környezet szépségét megörökítő festmények, a téli, tavaszi, nyári, őszi képek: az Őszi becei táj, Bece felé, Becei őszi táj boglyákkal, Becei dombok, Becei ősz. Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész szerint „festészetünk… képzeletbeli galériáját be lehetne egyszer rendezni téli tájképekkel is. Ebben pedig külön terem illetné meg a műfaj mellett leginkább elkötelezett alkotót, Gruzda Jánost.”
A Becében festett képek általában sötétebbek, mint a későbbi zalatnaiak, de átsugárzik rajtuk a festőnek a falu népével, tengődő parasztjaival együttérző, meleg rokonszenve.
Gruzda magyarbecei lelkészi szolgálata 1924. május 30-án ért véget. Saját kérésére áthelyezik Zalatnára, ahol a református magyaroknak mintegy három évtizedig hűséges pásztora, aki festményeiben megörökíti a varázslatosan szép hegyvidéki tájat. Itt halt meg 1953. november 3-án, hetvenkét éves korában. „Zalatna összes harangjai zúgtak, míg sűrű hóhullásban kísértük ki két nap múlva a temetőbe.” – emlékezik Czira László, néhai tövisi lelkipásztor. Sírfeliratán ez olvasható: „Gruzda János 1881 – 1953. Erdélyi tájak ihletett festője.”
Nyolcvanöt évvel ezelőtt ez a dombok között megbúvó, kicsi falu, Magyarbece indított útjára a nagy erdélyi festőt, aki Czira László szavaival élve „Egy végtelenül tiszta szívű alázatos szolga, haláláig engedelmes eszköze teremtő Urának.”
Magyarbece, 2009. augusztus 30.
Józsa Miklós
Fotók: admin