Megnyitó beszéd Holányi Julianna „Magyar végváraink ünnepén” című tusrajz sorozatának kiállításán
Dr.Szász Pál Magyar Közösségi Ház, Nagyenyed, 2013.
Holányi Juliannát nem kell önöknek bemutatni. Sem ő, sem munkássága nem szorul bemutatásra, hiszen ismerős e körben. Barátai, egykori tanárai, iskolatársak, rokonok, egykori kollégák körében, nekem kéne hallgatnom az önök beszámolóit, a közösen megélt történeteket, anekdótákat. Nemcsak életpályája ismerős önöknek, de művészi kifejezésmódja, művészetének alakulása is beleágyazódik a sokakkal közös történetbe.
Az elmúlt két hét során számtalanszor tettem fel magamnak a kérdést: Miért éppen engem választottak a nyitóbeszéd megtartására? Nem tartozok sem a szűk baráti, sem a tágabb ismerettségi körhöz. Legfennebb ismeretlenként szólalhatok fel. De szakmabeli sem vagyok, így a megfelelő távolságból érkező „tárgyilagos” műértés sem lehet magyarázat. A képzőművészetnek jómagam csak csodálója, fogyasztója, élvezője, és a saját magam számára kritikusa vagyok. Laikusként érkezek, a laikusság korlátaival, egy ismeretlen, és adott ponton mégis ismerős. Két csapdát talán épp e minőségből adódóan elkerülhetek: a szakmai kényszert és a közös történetben való elveszés buktatóját. Megszólalásomban, marad a saját benyomásom, illetve e kiállítás képanyaga nyomán bennem rezonáló érzések és gondolati asszociációk.
Mi az, amit láthatunk? Holányi Julianna lavírozott tusrajz sorozatát Fehér-megye szórvány és Enyed-környéki templomairól. A kiállítás első része végigjárja a Fehér-megyei Szent-István napi ünnepségek eddigi színhelyeit, Református és Unitárius szórványtemplomokat. Olyan gyülekezetek Istennel való találkozóhelyét örökíti meg, ahol ma már nem egy esetben tíz ujjon is megszámlálható az épületet használók vagy azt csupán magukénak vallók száma. Az Árpád-kortól kezdve az 1968-as vesszősi templomépítésig talán minden évszázadból maradt ránk, ha nem is teljes épület, de 1-1 fal, torony, szentély vagy templomfedél. Arra kell most gondolnom, hogy miközben épült a fal, torony, fedél, egy-egy közösség története íródott bele a homok-mész keverékébe, vagy maradt időt állóbb egy-egy fedél vagy berendezési tárgy révén, mint az azt áldozattal építők-faragók-készítők története.
Holányi Julianna rajzai révén a templomépítők-templomjavítók munkáját viszi tovább. Fehér-fekete tusrajzai kijavítják a színesben látás drámai valóságát. Az omladozó vakolat és a „még-már” hála az Úrnak kijavított falak között eltűnik a különbség. A beszakadt tető és a még álló cserepezet között sem annyira szembetűnő a másság. A fekete-fehéren láttatás így lesz számomra a drámai (vagy éppen tragikus) színesség helyett öröm-keltő kifejezésmóddá.
Meg kell vallanom, hogy Holányi Juliannával nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak, hiszen az elmúlt félévben minden második héten találkozhattam Holányi Juliannával, a képzőművésszel. Aug. 2o-i közös Fehér megyei ünneplésünk óta Holányi Julianna munkái néztek velem szembe vasárnap délutánonként a vesszősi templomban. Néha farkas-szemet, máskor barátságosabb, bátorítóbb kifejezéssel tekintettek vissza a karzat oldal-deszkázatáról, a szószékre. Eszembe juttatták, hogy a lehúzó valóság ellenére lehet örülni a szépnek. Bátorítottak, hogy az elszomorító részletek helyett, olykor elég, ha az összképre koncentrálunk. Így lettünk ismerősök.
Arról gondolkodva, hogy mit is fejez ki Holányi Julianna 1-1 templom-rajza, eszembe jutott Dsida Jenő: TEMPLOMABLAK című verse. Engedjék meg, hogy ebből idézzek:
„Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.
Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, –
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.”
Aztán vált a költő:
„De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant…”
E belülről pillantásra hívogat Holányi Julianna kiállítása. Fura mód, teszi ezt, annak ellenére, hogy nem a templombelsőt, vagy a dsidai templomablakot festi meg, hanem egész templomépületeket láttat kivűlről. De így, kívülről szemlélve is lehet „megdöbbenni,” „megkövülni,” „csodállni.” Vagy talán épp ezeket elkerülve lehet továbbsiklani, keresni azt, a titkot, ami létrehozta.
Ha közzelebbről vesszük vizsgálat alá a képeket, azt is észrevehetjük, hogy a realista templomárázolás itt-ott feloldódik. Egy benyúló faág, néhány levél dinamizmust visz a képbe. A benyúló faág többet sejtet, de a művész csak annyit mutat meg belőle, ami a dinamizmushoz szükséges. Engem ez is egy kereső továbbpillantásra-továbbgondolásra sarkall. És miért ne a hazait reklámozzam? Ha a szászvesszősi templomot megörökítő tusra nézek, akaratlanul arra kell gondolnom, hogy kell lennie egy fatörzsnek és gyökérzetnek is. De vajon hol a gyökér? És milyen a törzs?
Zelk Zoltán verse jut eszembe: „Szélfútta levél a világ. De hol az ág, de ki az ág?” Hol az ág Vesszősön, Nagyenyeden vagy „úgy általában”?
A kiállítás második része enyedi és Enyed-környéki templomokat örökít meg. Jellemző rájuk a dús növényzet közül kinövő, vagy talán még inkább a növényvilág dinamizmusába simuló emberi. Ha csak egy facsonk erejéig is, de a sejtetés, a több titkaként jelenlevő növényvilág egészíti ki az emberkéz alkotta épület rajzát. Az amúgy nagyonis realista ábrázolás a sejtetés révén nyer egyfajta impressziónista löketet.
De ez az alig-alig észrevehető impresszionista sejtetés nem teszi Holányi Juliannát a pillanatnyi impresszió megörökítőjévé, ő megmarad az örök kép realista ábrázolójaként.
A magyar szórvány előestéjén mi lehet méltóbb kiállítás és művész-ösztönző, mint egy-egy templomépület? Az egykor még többszáz léleknek ülőhelyet és otthont biztosító templomok némelyike ma már bezárva, esetleg időnként nyikorog a zárban a régi kulcs. Mások még rendszeres használatban, de nem tudni meddig. A templom, mint az összetartozás, a testvériség szimbóluma, az a hely, ahol eltűnik a különbség szegény és gazdag, tanult és analfabéta, idős és fiatal között. Az „örök templom” van megjelenítve mindenik rajzon. Az a tér, melyben megvalósulhat az egység, vagy összetartozás, de ennek egy aprócska feltétele van: hogy a templom igazán templom legyen, az Isten hangjának meghallása kell. Újra Dsidától kölcsönzöm a szavakat:
Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! –
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!
Így kívánok áldást a képzőművésznek és minden kedves kép-csodáló, kép-nézegető jelenlevőnek. Simon János lelkipásztor
A képek a Bethlen Gábor Alap támogatásával vásárolt NIKON D7000-el készültek.
