Száz éve hunyt el a jeles természettudós

Csató Jánosról (1833–1913) egy magasabb végzettség nélküli, önművelő tudós családi tragédiáktól sem mentes életéről értekezett Bakó Irén nyugalmazott biológia-földrajz szakos tanár az Áprily-estek Nagy idők, nagy emberek című sorozatában, május 9-én, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. A tudós közéleti ember Alsófehér vármegye alispánjaként és kora egyik kiemelkedő természettudósaként is meghatározó szerepet töltött be. A természetben tudott igazán alkotni és pihenni. Éppen száz éve (1913) hunyt el, a kerek évforduló pedig alkalmat kínált munkássága homályban maradt epizódjainak felderítésére.

Józsa Miklós bevezető szavait az Áprily-estek fáradhatatlan látogatója, a nemrég elhunyt Gálfi Irma nyugalmazott tanító emlékének szentelte, egyperces néma csenddel emlékezve rá.

A képekkel gazdagon illusztrált előadás során Bakó Irén felidézte: amikor unokájával a kollégium régi herbáriumát tanulmányozta, gyakran feltűnt neki Csató János neve a gyűjtők között. Kutatásai során pedig ismeretlen és gazdag életút tárult fel előtte. Az Alvincen született kisfiú nyolcévesen vesztette el édesanyját, rokonok nevelték fel. Iskoláit Nagyszebenben kezdte, majd 16 éves korában beállt Bem seregébe, a szabadságharc leverése után pedig bujdosott. Később táblabíró édesapját is elveszítette. Koncai birtokukon kezdett gazdálkodni, közben járta a természetet, növényeket és állatokat gyűjtött és figyelt meg. 1861-ben az újra Alsófehér vármegye Kisenyed járásának szolgabírója lett. Eljutott Párizsba, Londonba, ahol múzeumokat látogatott, nyelvismerete révén pedig tudósokkal lépett kapcsolatba. 1861-ben nősült, de szép fiatal feleségét, Imecsfalvi Imecs Máriát hét hónap házasság után elveszítette. A sorozatos családi tragédiák elől a természetbe, a munkába menekült. 1873-ban vármegyei főjegyzőnek választották meg, majd 28 éven át volt a vármegye egyhangúlag megválasztott alispánja. 1886-ban az EMKE alelnöke, majd a budapesti Nemzetközi Ornitológiai Kongresszus egyik alelnöke lett. Közben az EKE nagyenyedi osztályának elnöki tisztségét is rábízták. Alispánságának 25. évében érdemeinek elismeréseképpen Őfelsége Vaskorona rendjének III. fokozatát adományozták neki, a már meglévő királyi tanácsosi cím mellé.

Herbáriumát (kb. négyezer növény) a Magyar Nemzeti Múzeum Természetrajzi részlegének adományozta. Jávorka Sándor jeles botanikus szerint „pontos és lelkiismeretes, korának a növényismeretben egyik legmegbízhatóbb botanikusa.” Halála után kívánságának megfelelően madárgyűjteményét és könyvtárát is ugyanoda juttatták. 1913. november 13-án hunyt el, a nagyenyedi református temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az előadó családi kíséretben végigjárta a helyszíneket, Alvincet, Koncát és természetesen a nagyenyedi Szentkirály utcai házat és laboratóriumot, valamint Budapesten a Természettudományi Múzeumot. De eljutott a helyi Dokumentációs Könyvtáron kívül a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba is, ahol ifj. Györfi Dénes könyvtáros segített a megfelelő dokumentumok és az egyedüli fotográfia felkutatásában. Az előadás végén hosszú beszélgetés kezdődött, hiszen több érdekes információ vált ismertté, pl. Dvorácsek Ágoston fizikatanár a Moha melletti mohalápról beszélt (Ponor mellett), amelyről Csató tanulmányt is írt. Győrfi Dénes nyugalmazott könyvtáros a Közérdek Csatóról szóló tudósításait ismertette, Krecsák Albert a Csató Alapítvány részét képező Szentkirály utcai ház sorsáról szólt. A vetítésben és eredeti szövegek felolvasásában Bakó Boglárka segédkezett.

Csató János gazdag levelezése és cserekapcsolatai révén is gazdagította Nagyenyed ismertségét az országban és a világban. Nekrológjában a következőket olvashatjuk: „Nem keresett kitüntetést, dicsőséget, nemes egyszerűség, őszinteség, önzetlen jó szív volt az irányítója minden tettének. A tudományos világban is fennmarad a neve.”

Bakó Botond

Szabadág, 2013. május 14.

Fotók: Nagy Mária